Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Millet, Hélene: Le concile de Pise. Qui travaillait a l'union de l'Église d'Occident en 1409? (Ism.: Kiss Gergely) V/1273

TÖRTÉNETI IRODALOM 1277 összevetnünk a jelen kötet első felében közölt adattal: az újabb kutatások alapján — amelyek még újabb személyeket is felszínre hoztak — a résztvevők száma 500 körülire csökkent. Ezután Miilet a francia résztvevők kigyűjtését végezte el, ami nem volt egyszerű feladat, mert maguk a források nem így csoportosították a résztvevőket. Ez csak a Francia Királyság és Dauphiné egyházi képviselőinek 1408. november 6-i gyűlése alapján volt lehetséges — ahol az új pápa megválasztását egy összehívandó zsinatra testálták — amely részletesen ismerteti az itt összejött képviselőket. Persze ezen a ponton felmerül, hogy mi számít franciának e vonatkozásban. Egyes érsekségek teljes egészében szerepelnek, mások nem, ráadásul egyes egyházmegyéken belül is vannak olyan intézmények, amelyeket az írnokok nem soroltak a „franciák" közé. Érdekes és tanulságos problémák kerültek felszínre. Nem számít ugyanis „franciának" az a személy, aki ugyan francia születésű, de külföldi egyházmegyében teljesít szolgálatot, ugyanez fordítva már nem igaz. Amikor idegen származású egy francia egyházi javadalmat bír, akkor „francia". így — intézményi-területi értelemben véve a „francia" jelleget — összességében mintegy 163-174 fő maradt. Az előbbi szám 11 prokurátor azonosítása miatt alakult ki. Ebből 70 fő maga voltjelen, 93 képviselő mellett. Érdemi statisztikai vizsgálatuk ezek után arra irányult, hogy milyen rangú egyháziakról volt szó (pátriárka, érsek, püspök, apát, szerzetes, klerikus), milyen volt a megoszlásuk a képviselő és a megbízott (egyházi-világi) társadalmi rangja szerint. Ennek alapján mondható tényleges vélemény a franciák súlyáról a zsinaton (324-333. o.). A résztvevők 29, a püspöki rangú résztvevők 26, az apátok 29, a szerzetesek 10, a prokurátorok 40%-a volt francia. E számok erősen viszonylagos jellege ellenére elmondható, hogy jelentős volt a francia jelenlét, ha nem is maghatározó, ezen belül is feltűnő a szerzetesek alacsony száma, ami általában is jellemző volt az avignoni pápát elismerő területeken, szemben a római obedienciával. Ugyanakkor jellemzően magas volt a képviselők száma - sajnos csak korlátozott mértékben megállapítható, hogy mennyiben volt döntési joguk, ill. az hogy mennyire volt általános az a párizsi papság körében lefektetett elv, mely szerint minden püspököt és apátot ugyanazon egyházmegyéből való személy kellett képviseljen. Ha ez nem is mutatható ki általánosan, a párizsiak jelentősége szám szerint legalábbis számottevő volt. További, a személyes jelenlét mértékére vonatkozó vizsgálatok azt mutatják, hogy a megbízottaknak inkább egyénként és nem csoportosan volt jelentőségük — általában így rögzítették őket —, viszont a szerzetesek általában személyesen jelentek meg. Ugyanez meglehetősen homályos a püspökök esetében. Mindezek ellenére — egyfajta végkövetkeztetésként — fogalmazta meg a szerző azt, hogy a zsinatot összehívó bíborosok e sokszínű megosztottság és aránytalanság ellenére igyekeztek az egységet sugallni úgy is, hogy a nációk szerint beosztás helyett az ülésszakok szervezésénél az egyházkormányzati felosztást igyekeztek követni, ráadásul a legfelső szinten a besorolásnál olyan antik tartományi beosztást követtek, amely sokkal inkább az Egyház egységét sugallta, mintsem megosztottságát. Sajnos az már elmaradt, hogy a szerző visszatérjen a számbeli jelenlét és a meghatározó jelleg közötti összefüggés (egyenesen vagy fordítottan arányos?) kérdésére, amely éppen a csekély, de „hangos" angol kéviselői csoport okán lett volna érdekes. Az ötödik tanulmány a francia részvételen belül egy szűkebb földrajzi közeg (Anjou, Provence) küldötteit vizsgálja szociológiai és intellektuális szempontból (Az Anjouból és Provence-ból a pisai zsinatra küldött klerikusok kultúrája 114091, 347-381. o.). A két említett területről összesen 18 képviselő érkezett a pisai zsinatra (felsorolásukat Id. a 380-381. oldalon), nem beszélve azokról a személyekről — elsősorban főpapokról — akik személyesen jelentek meg ott. A küldöttekből tízen a világi egyházhoz (4 püspök 6 székeskáptalani kanonok), nyolcan a szerzetesi társadalomhoz tartoztak (3 bencés, 2 Ágoston-rendi kanonok, 3 ferences), a származást tekintve azonban az Anjou uralom alatt álló területek kisebbségben voltak (kevesebb, mint 25%). Tanultságuk, képzettségük megoszlása is érdekes. Ketten a szabad művészetek mesterei, egy fő a kánonjog borostyánkoszorúsa, 1 fő licenciátus fokozatot szerzett, 1 fő mindkét jog licenciátusa volt, míg a többi 11 fő mind doktorátussal rendelkezett: hárman kánonjogból, ugyanennyien római jogból, 1 fő mindkét jogból, míg négyen teológiából. Megoszlásuk egyébként Anjou és Provence között arányos volt. A fokozatszerzés helyét tekintve nagyobb volt a szórás. Mindössze két jogász került ki Angers-ből, 3 kánonjogász Montpellier-ben, 2 római jogász Avignonban tanult, míg a teológiai végzettséggel rendelkezők mind ferencesek voltak, valószínűleg rendjük iskoláiban tanultak. Ezen kívül egy fő esetében mutatható ki, hogy Cambridge-ben tanult. Viszonylag kevés esetben ismert valamiféle kapcsolat az egyetemi végzettség és a megszerzett, birtokolt funkció között, jóllehet a legtöbb személy titkárként, officiálisként lényegében a hivatalnokok körébe tartozott. Az egyetemi képviselők általában megelégedtek az egyetemi karrierrel, nem úgy a többiek, akiknél a szolgálat egyre magasabb fokai vonzó célnak mutatkoztak. A küldöttek egy része a szellemi elithez tartó-