Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Millet, Hélene: Le concile de Pise. Qui travaillait a l'union de l'Église d'Occident en 1409? (Ism.: Kiss Gergely) V/1273

1276 TÖRTÉNETI IRODALOM is, mennyire tekintették törvényesnek a bíborosok által összehívott zsinatot. A kor irodalma sokat foglalkozott e kérdéssel. így az egyik legjelentősebb teológus-jogász Simon de Cramaud alexandriai pátriárka is helyeselte és törvényesnek ítélte a pápával szembeni engedetlenséget {De substractione obedientie, 1396-1397), mondván a szakadást támogató pápa eretnek, mert megtagadja az Egyház egységét, és ugyanez a helyzet a törvényesen választott, ám botrányos életvitelű pápával is. Megvolt tehát a teoretikus alap ahhoz, hogy a disszidens bíborosok törvényesen lépjenek fel az egymással versengő pápákkal szemben. Arra a 13. század elején már ismert elvre is hivatkozhattak, amely szerint a zsinat korlátozhatja a pápa kormányzati hatalmát, igaz, ennek éppen a 13. században a megerősödő pápai monarchiában nem volt folytatása, kiteljesedése. Ezt a szellemi fonalat vették fel a 15. század elején az egység pártján álló kánonjogászok (különösen Francesco Zabarella, De schismate), és jutottak el addig, hogy kimondják: a pápa csak a plenitudo potestatis gyakorlati alkalmazója, de a kormányzásra legalább annyira jogosult a hívők közösségét (congregatio fidelium) képviselő gyűlés is. Nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a(z egyetemes) zsinat maga az egyetemes Egyház. Ugyanide vezethető vissza a képviselet kérdése. Ez azonban — állapítja meg Miilet — már nehezebb kérdés volt, mivel nem volt tiszta, kiknek is kell alkotniuk a zsinatot. Kevés kézzelfogható példa híján nehéz volt erre válaszolni. A IV Lateráni Zsinat előtt inkább püspöki gyűléseknek tekintették ezeket, Vienne pedig, ami időben legközelebb esik a pisaihoz, igen sajátos gyűlés volt. A résztvevői lista alapján úgy tűnik, hogy itt is szélesebb értelmű zsinatról lehet beszélni: a püspökök mellett a szerzetesek, az egyetemek és a világi hatalmasságok is képviseltették magukat, pontosabban fogalmazva meghívást kaptak a zsinatra. Megoszlásuk részletes ismertetése mellett a szerző arra is kitér, ahogyan a meghívások készültek. Másként tekintettek a főpapokra, mint a szerzetesi, egyetemi vagy világi képviselőkre. Hasonló érdekességet mutat a zsinati határozatok hitelesítésének és az aláírásoknak a kérdése. A főpapok és az önálló döntési joggal rendelkező képviselők (ambassadores) tevőleges résztvevői voltak a zsinati határozatok meghozatalának, szemben a többi egyházival és világi képviselővel. Ez, kiegészítve a korábban részletesen bemutatott adatokkal, lehetővé teszi az egyes képviselők közötti súlyozást is, lehetővé válik, legalábbis hozzávetőlegesen, a zsinat erőviszonyainak feltárása. Különösen annak fényében, amit az egyes képviselők felhatalmazásáról megtudhatunk (kinevezés, választá). Az más, nem kevésbé fontos kérdés lehet, hogy mennyi mozgástere lehetett a képviselőknek. Különösen az egyes ülésszakokat bevezető-összegző beszédek vizsgálata lenne fontos e szempontból. A képviselet és a területi kiterjedés Pisában nem illeszkedett egymással, a területi megoszlás meglehetősen esetleges volt. Ez bizonyos vélemények szerint — pl. J. Leinweber szerint -— kétségeket ébreszt a képviseleti jelleg irányában. Ebben azonban — Millet érveit tekintve — aligha lehet igaza: nem tudjuk, hogy mennyire volt kiterjedt a meghívás, a jelenlét, megjelenés, válaszadás aránya nem ismert. Ennél „erősebb", ugyanakkor teljesen elméleti érv a zsinat képviseleti, következésképp törvényesjellege mellett, hogy a kezdeményezők a zsinat = egyetemes Egyház alapjára helyezkedtek. Érdemes lett volna ezt a teoretikus jelleget abból a szempontból megvizsgálni, hogy mennyiben járult hozzá a Pisa nyomán kialakuló még mélyebb szakadáshoz. E rendkívül izgalmas gondolat itt lezáratlan marad. A negyedik tanulmány a franciák pisai jelenlétével foglalkozik (A francia királyság résztvevői a pisai zsinaton (1409), 309-345. o.). Millet a második nagy fejezet — a résztvevők listája — nyersanyaga alapján állította össze a pisai zsinaton megjelent francia egyháziak, képviselők, világiak névsorát, amelyet függelékben (334-345. o.) közöl. A vizsgálat célja, hogy megmutassa, a franciák milyen súlyt képviseltek a zsinaton, elsősorban mennyiségi értelemben. Ehhez persze világos képet kell kapni a részvevők személyéről, amelyet nagy mértékben hátráltat, hogy több, kilenc ilyen lista ismert. A három fő lista-csoport nem könnyíti meg az eligazodást: az egyik (Mansi) érkezés, mások hierarchikus rang (Ughelli, Achéry, dijoni, torinói, Rinaldi, müncheni), egy harmadik csoport pedig egyházmegyék szerint (Fra Graziano di S. Teresa) csoportosította a résztvevőket, nem beszélve az aláírás lebonyolítása körüli homályról (Vincke-vatikáni). Részletes bemutatásuk (311-319. o.) és feldolgozásuk eredményeképpen jött létre egy olyan résztvevői lista, amely a vizsgálat alapja volt. Hátránya egyértelmű: Millet itt még nem végzett olyan korrekciókat, mint az 1981-ben kiadott eredeti lista újbóli közlésénél. Az alap a torinói kézirat volt, amely hierarchikus rendben sorolta fel a résztvevőket, ezt egészítette ki a többi lista adataival. A legtöbb másodlagos, harmadlagos, stb. találat ott képződött, ahol egyazon személy, pl. saját egyházmegyéje jogán volt jelen, ugyanakkor valaki(k)nek a képviselője, megbízottja is volt. Ebben az esetben Miilet külön-külön szerepeltette adatbázisában ugyanazon személyeket. így összesen 897 adat-bejegyzés mellett 561 (minden bizonytalan résztvevőt külön számolva 611) főt azonosított. Érdemes ezt