Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
114 GYARMATI GYÖRGY hidegháború lezárulásával tért vissza a szovjetológiába."9 2 Ha nem akarunk azzal a publicisztikai fordulattal operálni, hogy Napóleont is kétszer kellett száműzzék, míg — a bonapartisták táborának továbbélése közepette — „végleg" magszabadultak tőle, akkor másutt keresendő a magyarázat. Talán ott, hogy a kortársi rendszerkritika — esetünkben most a sztálinizmusra vonatkoztatva — is kezdetektől hordozott történeti perspektívát, függetlenül attól, hogy mi volt annak a történettudomány nézőpontja szerint hasznosított (hasznosítható) forrásmuníciója. S ez nem csupán a szovjetológia (most sztálinizmus) tárgykörére vonatkoztatható, hanem a huszadik század második felének magyar történelmére hasonlóképpen, hiszen az utóbbit is mindvégig a Szovjetunió kondicionálta. Magától értetődőnek is tekinthetnénk, hogy a tárgykörben már „kortársként" intézményesült iskolák, a források szűkebb-tágabb körének fokozatos kutathatóvá válása nyomán repetáztak, jóhiszeműen közelítve akár önmaguk „utóellenőrzésének" tiszteletreméltó szándékával is: mi tudható most „másképp", az évtizedekkel korábbi — a történeti alapkutatások hozadékát még nélkülözni kényszerülő — apriori prekoncepciókhoz rendelt verifikáláshoz képest? Mindehhez képest van a vizsgált kérdéskörnek egy másik vonulata, rétege is. A totalitarizmus paradigmája szerint a diktatúra, az intézményesített terroruralom a hatalomkoncentráció olyan mértékét és strukturális kiterjedtségét feltételezve idéződik meg, illetve kerül bemutatásra, ami egyfajta kikezdhetetlen szilárdság, megtervezettség (versus, „tervutasításos rendszer") és okszerű szervezetszociológiai működés képzetét kelti. A „földhözragadt", forrás-centrikus feltárások a rendszer saját axiomatikus ideáihoz képest viszont visszatérően inkonzisztens mechanizmusok esetlegességéről, állandósulni látszó működési zavarokról, és ezt elleplezni próbáló kompenzációs kampányokról, végsőleg kapkodásnak tűnő strukturális anarchiáról tudósítanak. Különösen ez kerül felszínre a sztálinizmus második világháború utáni egyik derivátumát, a magyarországi „Rákosi-korszakot" vizsgálva. Ez azért is szembetűnőbb, mivel az Magyar Dolgozók Pártjának Rákosi által teljhatalommal irányított politikai gyakorlata a birodalmi központnak való megfelelést szem előtt tartva — korabeli szóhasználattal élve — rendre „túllicitálta" a moszkvai elvárásokat is. Emiatt kényszerült sokkalta többször visszakozni, rögtönözni, szimulált megoldásokkal kísérletezni: mindenesetre a mindentudónak és mindenhatónak (omnipotens és omnikompetens) tűnő diktatórikus uralmi rend ez által éppen hogy nem szilárd, hanem kapkodó, ingatag, strukturálisan nagyon sérülékeny és törékeny volt. Fenntartásának, működőképessé szimulálásának mindinkább egyetlen — bár ultima rációként érvényesülő — garanciája már 1953-ban is, a birodalom ekkori geopolitikai intaktsága, illetve hadseregének, valamint „tanácsadó" legátusainak az országot felügyelő jelenléte volt. Ezért háramlott vissza rájuk az 1952/53 fordulójára Magyarországon létrejött válsághelyzet „kezelése". Az, amit Rainer M. János — fentebb már idézve — úgy verifikált, hogy „a változások kezdeményezése a szovjet vezetés feladata" volt.93 92 Bartha Eszter: A sztálinizmus a régi és az új historiográfiában. I.m. 18. 93 Rainer M. János: Nagy Imre. I. m. 503.
