Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
108 GYARMATI GYÖRGY sába, amelyik a — már felidézett — vezérkultuszra koncentrál.7 8 A magyar pártfőtitkár vezérkultusza, „vezérmitológiája"7 9 járulékos eleme volt annak a terrort intézményesítő omnipotens hatalomgyakorlásnak, ami a sztálinizmus egyik protektorátusában „rákosizmus" elnevezéssel lenne visszaadható, de ez nem honosult meg a magyar politikai közbeszédben. Nem is szükséges honosítani, csupán arra érdemes ügyelni, hogy a Rákosi nevével összeboronált „személyi kultusz" elsősorban nem kultusztörténeti tárgykör. Magyarországnak a második világháború utáni két rendszerváltás eredményeként több tényezőből összecementálódó társadalmi túlterheléséhez és transzformációs deficitjéhez képest marginális volt Rákosi vezérkultusza ahhoz, hogy erre lenne visszavezethető az ország katasztrófahelyzetbe kerülése. Bármennyire volt is ellenszenvesen hivalkodó és provokatív, a jó ízlés ellen való rendszer-immanens kortünet, legfeljebb a díszletek leglátványosabb eleme volt a hidegháború jégkorszakának magyar színpadán — no és persze a kulisszák mögött — történtekhez képest. Más a helyzet a politikatörténeti közelítésben értelmezett személyi kultusszal — és utóhasznosításával. Rákosi egyfajta szekularizált össztársadalmi bűntudatot is gerjeszteni próbált, midőn egyre újabb és újabb társadalmi rétegekre, művileg kreált csoportokra terjesztette ki az „ellenség" vízióját, a fenyegetést: azt, hogy bárkiből egyik napról a másikra lehet persona non grata internált, börtöntöltelék. Fölösen elég számban voltak azok, akik a személyi kultusznak ezt a mondernkori inkvizíciós gyakorlatát megtapasztalhatták önmagukon, vagy saját szűkebb-tágabb környezetükben. Ennek viszont az lett — az egyik — következménye, hogy a kollektív társadalom és kollektív állam eszméjének hirdetése közepette inkább szegregálta, atomizálta a társadalmat. A bűnbakképzés kérdéskörét boncolgatva jut hasonló következtetésre Pók Attila, midőn arról ír, hogy „a felülről a társadalomra kényszeríteni próbált bűnbakmítosz — melyek közül a Horthy-korszak »elnyomó és kizsákmányoló osztályait«, valamint a koncepciós perek során kiválasztott »árulókat« nevesíti —, csekély mértékben hatott, nem rögzült, nem oldotta, hanem élezte a társadalmi feszültségeket, nem erősítette, hanem gyengítette a társadalmi kohéziót."8 0 Ehhez párosíthatónak vélem a jelenség másik oldalát. A tartós féle-78 Apor Balázs egy, a tárgykör újabb irodalmát áttekintő recenziójában sorra veszi „a sztálini típusú", „a szovjet-típusú", „a totalitárius" vezérkultuszról — elsősorban angol nyelven — közreadott munkákat, megállapítva, hogy legtöbbjük keveri a kommunista politikai rituálék „vizuális reprezentációját" megjelenítő vezérkultuszt azzal a személyi kultusszal, amely a kommunista hatalomgyakorlás praxisára vonatkoztatja ezt. Apor Balázs: Vezérkultusz Sztálin-módra Aetas, 2006. 1. sz. 211-220. Egy másik munkájában szintén a személyi kultusz fogalmának, illetve recepciójának bifurkációját elemzi. Apor Balázs: The „Secret Speech" and its Effect on the „Cult of Personality" in Hungary. Critique, 2007. No. 2. pp. 229-247. '9 Bihari Mihály a „vezérmitológia" formulával különbözteti meg Rákosi személyi dicsőítését a rendszerre vonatkozó „személyi kultusz" minősítéstől. Bihari Mihály. Magyar politika 1944-2004. Osiris, Budapest. 2005. 102. 80 Pók Attila: A bűnbakok haszna és kára. I. m. 206-207. Ennek a jelenségnek az inverzét írja le plasztikusan Tverdota György, azt a folyamatot ábrázolva, hogy az Elba szigetére száműzött Napóleon elleni politikai átok-szitok kampány hogyan fordul át az ellenkezőjére, s alapozza meg a Bonaparte iránti társadalmi rajongást. Összegzése szerint, „a Napóleon-kultusz a császár ellenkultuszából saijadt, amely furcsa módon felnövesztette Napóleon figuráját." Tverdota György. Napóleon újratemetése: kultusz és identitás. Rubicon, 2007. 9. sz. 61-67. (Bár időben kívül esik a most vizsgált tárgykörön, a nem sokkal később bekövetkező 1956-os forradalom napjainak visszatérően emlegetett közösségi kohéziójáról annyi valószínűsíthető, hogy az az éppen összeomló rendszer ellenében teremtett elutasító-tagadó „nemzeti egységet".)
