Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
A MAGYARORSZÁGI RENDSZERVÁLSÁG 1952/53 FORDULÓJÁN 109 lem közepette élés — illetve a hozzá társított lelkiismeret furdalás közepette élésre presszionálás — a társadalom mondhatni természetes ellenreakcióját is indukálta. A hívők és a végletesen elvakultak — nehezen becsülhető nagyságú — körét leszámítva, épp a „bálványimádásra" kiválasztott figurában, a vezérkultusszal ajnározott Rákosiban lelhetett rá minden társadalmi réteg és csoport „átlagembere" saját nyomorúságának okozójára. így egy aszimmetrikusan kétpólusú, kölcsönös bűnbakképzési mechanizmus kezdett formálódni: a piedesztálra emelt bálvány, Rákosi szinte egészében tette bűnbakká „a népet"; a társadalom egyre gyarapodó hányada pedig — kimondatlanul, mert 1956-ig kimondhatatlan volt (maradt) — éppen Rákosi vezér- és személyi kultuszával kapta szinte tálcán kínálva a nagyon is könnyen konkretizálható „ellen-bűnbakot." Az egymással feleselő, egymásba gabalyodott bűnbakképzési folyamatok viszont egyszerre tették fogékonnyá a társadalmat a vezérkultusz — könnyebben dekódolható — deheroizálásba való átfordulása, tagadása iránt. Mindemellett a második, időben későbbi fázisban már várakozásteljes igény volt a személyi kultusz „rendszerszintű" megbélyegzésére. Miért hordoz a személyi kultusz kifejezés pejoratív tartalma mellett eufemizáló jelentésréteget is? Leginkább azért, mert Sztálin — Magyarországon Rákosi — pártvezető társai és utódai anélkül próbáltak elhatárolódni tőle, hogy magukra vették volna a kommunista önkényuralom ódiumát, holott a maga idején mindegyikük fontos poszton álló reszortfelelőse volt annak az intézményesített terrornak, amelyet halála után — Rákosi esetében bukása környékétől kezdődően — az ő számlájára írtak.8 1 Többen leírták már azt a dilemmát, amivel az SZKP KB Elnöksége — alapvetően mindvégig Hruscsov forszírozására — szembesült, s ebben nem a bálvány deheroizálása volt az elsődleges. A vezetőtársai által is rettegett diktátor leleplezése viszont azért volt aggályos, mert az nem — nemcsak — a sztálini terror „szennyesét teregette ki", hanem magát a bolsevik rendszert diszkreditálta. Az időközben nemzetközi rendszerré lett államszocializmusnak ugyanis a — Sztálin irányításával etablírozott — Szovjetunió volt a centruma, mintaállama, viszonyítási pontja, s Moszkva nagyhatalmi akaratérvényesítésével gondoskodott is róla, hogy a sztálini modell szerint kopírozott táborában a Kremlt tekintsék iránymutatónak. Mivel azt mégsem deklarálhatták nyíltan, hogy a sztálinizmus működési rendjét tekintve egy, a terrort üzemszerűen intézményesítő diktatúra volt, ennek a rendszernek lett kódolt fedőneve a személyi kultusz. Ebben a verzióban már érvényesíthető volt az SZKP akkori elnökségében — Hruscsovhoz képest — aggodalmaskodóbb tagok (Molotov, Kaganovics, Vorosilov) törekvése, hogy Sztálin érdemeiről éppúgy kívánatos szót ejteni, mint arról, hogy a bebörtönzések, Gulagra deportálások, illetve kivégzések szériája közepette is „a szocializmus épült."82 81 Midőn Rákosin azt kérték számon — a Rajk-per felülvizsgálatából kiindulva —, hogy „nem egyes személyeket, hanem egy egész népet kell rehabilitálni!" (Újhelyi Szilárd), vagy midőn bukását gúnyolódva úgy kommentálták, hogy menesztésének oka, hipertitónia (sic!), nem a kultusz állíttatott pellengérre, hanem a terroruralmat írták rovására. 82 Kçrâbbrôl lásd Roy Medvegyev: Hruscsov. Politikai életrajz. Laude Kiadó, Budapest. 1989. 107-130. Újabban Baráth Magdolna: AZ SZKP XX. kongresszusa a legújabb orosz szakirodalom tükrében. Múltunk, 2006. 2. sz. 177-200.
