Századok – 2011

TANULMÁNYOK - Poór János: Egy abbahagyott vita. A magyar jakobinusokról V/1057

A MAGYAR JAKOBINUSOKRÓL 1069 rinte függetlenül, lelkiismeretük sugalmazása szerint jártak el. Nem titkos utasításokat követtek, nem hajoltak meg Németh előtt, ellenkezőleg, nagyrészt meghiúsították annak ádáz terveit. Cáfolta azt, ami több korábbi írásban szerepelt, hogy a bírák azt hitték volna, hogy a halálos ítéletek csak megfélemlítést szolgálnak, s nem hajtják majd végre azokat. Konkrétan utalt a Horváth Mihálynál is szereplő, tényekkel cáfolható feltevésre, s előadása igencsak meggyőző: „A legelső öt halál-ítélet megerősítése [1795. május 11. - P J.] előtt, mikor tehát még remélleni lehetett, hogy a király a halál-ítéleteket nem fogja megerősíteni, a királyi tábla több vádlottat fölmentett; és az öt halál-ítélet megerősítése után, mikor attól lehetett tartani, hogy a király egyáltalán nem fog kegyelmezési jogával élni, több halál-ítéletet hozott."31

Azt is feltételezte, hogy a bírák nem csak a per iratai alapján ítélkeztek, hanem politikai indítékaik is voltak, amit azonban magyarázhatónak tartott. Ha Franciaországban a nemességet viszik vesztőhelyre, nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar forradalmárok ellen a középkor kegyetlen törvényeit alkalmazzák, írta arról elmélkedve, vajon rendben van-e, hogy Szent István-féle törvény alapján ítélkeznek a 18. század végén. Egyébként úgy vélte: a bírák függetlenek voltak ugyan, de nem voltak tárgyilagosak, ítéleteikben sok volt a következetlenség, ugyanazért a tettért nem mindig ugyanúgy büntettek. Kommentár nélkül hagyta, de leírta, hogy a Hétszemélyes Tábla a régi gyakorlat ellenére ítéleteket súlyosbított. Fraknói Vilmos összegzése szerint a Martinovics-összeesküvés gyászos utóhatásokkal járt a nemzet életében. Azok kezébe adott fegyvert, akik a középkori állapotokat akarták fenntartani. A királyt, az udvart, a klérust és a kiváltságos osztályokat ezután könnyű volt meggyőzni arról, hogy Magyarországot is fenyegeti a forradalmi veszély, és szembefordultak a szabadelvű politikai irányzatokkal. Míg a konzervativizmus erőt merített a Budán kiömlött vérből, a szabadság és haladás híveit csüggedés és kétségbeesés szállta meg. A szabadság és haladás hívei közé sorolta az 1790/91. évi országgyűlés vezéreit, akik reményt vesztve, leléptek a színről. Az országban pangás és hanyatlás állt be, és 1848-ig kellett várni arra, hogy a nemzet megtestesítse azon eszméket, amelyekért a „Martinovics összeesküvés részeseinek legjobbjai lelkesültek és szenvedtek".3

2 Fraknói könyve — különösen konklúzióját szem előtt tartva — nem szolgált rá azokra az éles kritikákra, amelyeket jakobinus mozgalommal szimpatizáló utókortól kapott. Nem festett fekete-fehér képet. Bemutatta Martinovics jellemének gyengeségeit, nem lelkesedett Laczkovicsért, Szentmarjayért és Sigrayért, miközben nagy elismeréssel szólt Hajnóczyról és Kazinczyról. Úgy vélte, hogy a hatályos törvények szerint az összeesküvők felségsértést követtek el, következésképpen elítélésük elvileg jogszerű, és tagadta, hogy a bírákat befolyásolták volna. Nyíltan megírta ugyanakkor, hogy politikai szempontokat is szem előtt tartottak az ítéletek meghozatalakor, eljárásjogi hibákat követtek el, sőt ő bizonyította be: nem igaz az a bírákat mentegető legenda, hogy a királyi kegyelemben bízva hozták volna a halálos ítéleteket. Az összeesküvés súlyát nem túlozta el, nem gondolta, hogy a vádlottak lángba akarták és tudták volna 31

Fraknói V.: Martinovics és társainak i.m. 360. 32

Fraknói V: Martinovics és társainak i.m. 425.