Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Degré Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet - Degré Alajos egyetemi tanár 1950-51. tanévben tartott előadásai nyomán. (Ism.: Domaniczky Endre) IV/1052
TÖRTÉNETI IRODALOM 1053 (például Iványi Béla) kezdtek mélyebben elemezni. Elsősorban saját meglátásai, élettapasztalatai tükröződnek vissza viszont a Horthy-rendszerről írt összefoglalásban (272-277. o.). A jegyzet egészét nézve elmondható: az igen részletes történelmi fejezeteken túlnyomórészt már túllépett az idő, részben osztályharcos szemlélete, részben a különböző tudományágak (történettudomány, jogtörténet, politológia) újabb kutatási eredményei miatt. Csak néhány példát említve a közép-, a kora újkor és az újkortörténet köréből: Ember Győző, Szakály Ferenc, Barta Gábor vagy újabban Kenyeres István és Pálffy Géza munkái Degré eredményeihez és egykori ismereteihez képest már jelentős újdonsággal szolgáltak. A munka jogtörténeti részei azonban — több okból is — időtállóbbnak bizonyultak. Degré kiváló latinistaként egyrészt hatalmas forrásanyagot szintetizálva alakította ki álláspontját az egyes jogintézményekről, másrészt pedig — mint a magyar jogtörténetírás történetéről szóló esszéiben kifejti (Degré Alajos: Válogatott jogtörténeti tanulmányok. Szerk. Mezey Barna. Bp. 2004.) — szervesen építkezett azon elődeire (Frank Ignác, Hajnik Imre) és kortársaira (Eckhart Ferenc, Holub József, Bónis György), akik a jogtörténetírást összefüggéseiben, forrásokra és összehasonlító kutatásokra építve művelték. Harmadrészt pedig — miként e jegyzetének számtalan helyéből kitűnik — Degré nyitott volt a történetírás eredményeinek befogadására, és a korábbi éles szembenállás helyett a közös munka, az interdiszciplináris szemléletmód alkalmazása mellett érvelt. A történettudomány eredményeit jogászként, az intézményrendszer ismeretében alkalmazta, tovább árnyalva és az egyes korszakokba több szálon beágyazva a különböző jogintézményeket, példát és munkamódszer tekintetében mintát kínálva tanítványai számára. Sokoldalúsága, korábbi életútja során szerzett tapasztalatai más tekintetben is átütnek a könyvön. A második világháború idején az erdélyi szombatosok ügyét vizsgálván és abban elmélyedvén, különösen értékesnek tűnnek vallástörténeti megjegyzései: így például az erdélyi vallásszabadság létének — amely az unitárius egyházban mind a mai napig ünnepnap — megkérdőjelezése (254-256.). Degré hangsúlyosan szól a megyei intézményekről, magánjogról, közjogról (különösen a rendi alkotmányról, a trónbetöltésről, a koronázásról, az országgyűlésről), egyházjogról és jogforrásokról (az országgyűlések törvényeiről, az uralkodói dekrétumokról és a statútumokról). Minden elvárt korabeli negatív felhang ellenére számtalanszor megidézi — előnyeit, hátrányait és utóéletét egyaránt elemezve — Werbőczyt és nagy munkáját, a Hármaskönyvet (128-131. o.), amelynek továbbfejlesztési kísérleteivel már diákként behatóan foglalkozott. A jegyzetben kevesebb szó esik viszont a perjogról, a büntetőjogi rész pedig szinte teljesen hiányzik (kivéve: 115-117. és 195-196. o.). Az utóbbi e területtel kapcsolatos korábbi jelentős tanulmányai (Degré Alajos: A Négyeskönyv büntetőjogi elvei. Bp. 1936.; Uő: A XVI-XVII. századi erdélyi büntetőjog vázlata. Bp. 1943.) és családi háttere (nagybátyja, az Uzsoknál hősi halált halt Degré Lajos, illetve apja, Degré Miklós is büntetőjogász volt) ismeretében nehezen értelmezhető. Tankönyv és kordokumentum. E kettősség végig érezhető a jegyzeten. Tankönyvként erőssége, hogy egyes jogintézményeket a mából nézve is frissen, gondolatébresztőén ragad meg, jellemez (például koronatan és hitbizomány: 90-93 és 161-163. o.), hogy forrásolvasásra épít és ösztönöz (lásd a minden fejezet elején megtalálható kútfők és irodalom címet). Tanítványai, kollégái egyaránt kiemelték Degré logikus, közérthető előadásait (Degré Alajos: Válogatott jogtörténeti tanulmányok. Szerk. Mezey Barna. Bp. 2004. 452. és Levéltáros elődeink. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg 2006. 17.), melyek szerkezete mintha a jegyzet lapjairól is visszaköszönne. Kordokumentumként pedig a jegyzet két szempontból is tanulságos: egyrészt a korabeli politikai elvárások felsőoktatásbeli visszatükröződése követhető benne nyomon, másrészt írójának személyisége, amely e kényszerpályán is új irányokat keres, a ráerőltetett sablonokat is szintetizálni kívánja. Elég ehhez elolvasni a jegyzet bevezetőjét (15-23. o.), majd összehasonlítani annak további részeivel. Degré szinte maximálisan kihasználja a lehetőségeket, hogy az új rendszerben is továbbadja mindazt, amit korábban is fontosnak ítélt, hogy összefüggéseiben, folyamatában mutassa be a magyar jogrendszer múltját, hogy biztos alapot adjon — a jogállam lebontását követően is — a gyakorló jogászi pályára készülők számára egy-egy jogintézmény múltját illetően. És nem utolsósorban gondolkodtatni, kételyeket ébreszteni is akart, magyarázatait olvasva számtalanszor új kérdések vetődnek fel az olvasóban. Ismerve Degré ars poeticáját, az egyetem és a jogtörténet, mint tantárgy szerepét és az oktató feladatát pontosan ebben látta: támpontot adni, érdeklődést felkelteni, kutatni és szintetizálni. Saját személyes tragédiája, hogy az egyetemi katedra, amelyre adottságai oly tökéletesen predesztinálták, neki csak rövid időre adatott meg. Munkái azonban napjainkig hatnak, és külön