Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Seres István: A Károlyi-huszárezred hadkiegészítése a Tiszántúlon Szegedinác Péró felkelése idején (Ism.: Vatai Gábor) IV/1050

TÖRTÉNETI IRODALOM 1051 megértését. A második hosszabb részben a Seres által feldolgozott 55 levelet olvashatjuk, amelye­ket korszerű, a tudományos forrásközlés kritériumainak megfelelően tesz közzé. Ezek közül há­rom az újonnan toborzott katonákra vonatkozik, míg a többi az ezred tisztjeitől, a vármegyei elöl­járóktól és a felkelők vezetőitől származik. A szerző ezeket betűhíven közli, a megértést nehezítő esetekben a mai helyesírásnak megfelelően átírva. Az ugyancsak nehezen érthető német, illetve latin kifejezéseket a lábjegyzetekben lefordítva, míg a korabeli szakkifejezéseket külön jegyzékbe gyűjtve olvashatjuk. A kiadványban könnyű eligazodni, a végén található személynév, földrajzi helynév és helységnév mutatónak köszönhetően, amelyben a szerző a települések korabeli elneve­zése mellett a személyekre vonatkozó legfontosabb tudnivalókat is feltüntette. Seres István műve, amint azt ő maga is kiemeli, elsősorban forrásközlés, amely azonban nem lehet teljes a téma bemutatása nélkül. A bevezetőben olvasható kritikai historiográfiai össze­foglaló után a szerző röviden kitér a Károlyi-huszárezred történetére is. Ezt követi az a nagyobb áttekintés, amely a katonaság toborzását és elszállásolását érinti. A már említett, valamint ezeken kívül felhasznált igen széles forrásbázisra támaszkodva érdekes információkat tudhatunk meg a korabeli hadkiegészítés módjairól. Ezek közül külön kiemelném az újoncokra vonatkozó kritériu­mokat, amelyek szerint csak „tisztességes ábrázatú" erős, egészséges 24 és 40 év közötti férfiakat lehetett felfogadni. Ettől azonban úgy tűnik, hogy (valószínűleg megfelelő „emberanyag" hiányá­ban) többször is eltértek, hiszen az Irinyi Imre századába felvett Bodnár Pált és Nagy Gergelyt a miskolci tömlöcből szabadította ki a százados, éppen „az ítélet alól". Ezek a szegénylegények rossz hatással voltak az újoncokra és veszélyt jelentettek annak a településnek a lakosaira is, ahová a to­borzók elszállásolták őket. E rovott múltú egyének azonban általában nem maradtak sokáig kato­nai szolgálatban, hiszen többnyire néhány napon belül elszöktek, így a tiszteknek pótolniuk kel­lett az így keletkezett hiányt. E két újonc ugyan a századdal maradt, de rendszeres kihágásaikkal és rablásaikkal folyton háborgatták a vidéket. Az efféle rendbontások az állandó katonaság köré­ben is előfordultak, amelyeket a parancsnokok írásba fektetett szabályokkal kívántak megelőzni. Erre példaként a szerző Irinyi Imre százados Békés vármegyei hadaira vonatkozó rendtartást köz­li, amely egyaránt értékes információkat nyújt a katonaéletet és a hadakat ellátó települések ter­heit illetően. A toborzást és újoncozást tárgyaló részt követően Seres a felkelés eseményeit vizsgálja a kö­zölt források alapján elsősorban a városi elöljárók valamint a tisztek szemszögéből. Itt két kérdést fogalmaz meg, amelyekre a későbbiekben választ kíván adni. Az egyik, hogy miként reagált a Csongrádban és Békésben tartózkodó katonaság a felkelésre, valamint hogy milyen mértékben és hogyan vettek részt a mozgalom letörésében. E két kérdés szorosan összefügg egymással, hiszen a rosszul ellátott újoncok esetében félő volt, hogy esetleg a felkelők mellé állnak, ugyanakkor a kato­naság hathatós segítsége is nélkülözhetetlennek tűnt ezek (ti. a felkelők) leveréséhez. A mozgalom sokáig titokban szerveződött, ám miután 1735. április 22. után leleplezték, rendkívül gyorsan terjedt, főként a református magyar lakosság körében. Ezek első célpontjai a május eleji túri vásárra igyekvő kereskedők voltak, akiktől lovakat, fegyvereket és pénzt zsákmá­nyoltak. Amint arra Seres is rámutat, a toborzást végző tisztekre ekkor komoly felelősség hárult, hiszen egyszerre kellett megakadályozniuk a lakosság és a szétszórtan, több településen elszállá­solt újoncok esetleges átállását. Ez korántsem volt könnyű feladat, hiszen a katonák ellátásához a települések még fenyegetés hatására sem voltak hajlandók hozzájárulni. Ezért Spissits Sándor hadnagy és egysége, amikor tudomást szerzett a nagyszámú felkelő közeledéséről kénytelen volt (a helyiek tiltakozása ellenére) behajtani a Békés város ménesét, hogy abból szakítsanak ki lovakat a katonák számára. Ezt követően Gyulára vonultak, azonban ott sem volt kellő felszerelés, így vete­rán katonákat melléjük adva, az újoncokat tovább irányították Aradra. Az ide vezető út azonban igencsak nehézkes volt, mert a katonák folyamatosan zúgolódtak, hogy gyalogosan kell vonulniuk, hiszen „senkinek annál az ingnél s lábravalójánál több nincs ki rajta vagyon". A hadnagy kérte a sereg tulajdonosát, Károlyi Sándort, hogy minél hamarabb bocsásson a sereg rendelkezésére leg­alább ruhát, ha fegyvert nem is, „máskint lehetetlen, hogy tovább megtartsam [...] bennek a lelket"­írta Spissits 1735. május 2-án. A szerző a forrásokra támaszkodva jól érzékelteti az újoncokat ért viszontagságokat, amelyek miatt ténylegesen fennállt a veszélye annak, hogy ha a felkelők közelé­be kerülnének, többen dezertálnának közülük. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy elvezé­nyelték őket a forrongó vidékről. Ezek ismeretében jogosan merülhet föl bennünk a kérdés, hogy milyen mértékben vehetett részt a huszárezred a mozgalom elfojtásában. A szerző a források tanulmányozása során arra a kö­vetkeztetésre jutott, hogy a felkelők fő erőivel ez az egység sosem érintkezett, és a vármegyékben

Next

/
Thumbnails
Contents