Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Seres István: A Károlyi-huszárezred hadkiegészítése a Tiszántúlon Szegedinác Péró felkelése idején (Ism.: Vatai Gábor) IV/1050

TÖRTÉNETI IRODALOM 1051 megértését. A második hosszabb részben a Seres által feldolgozott 55 levelet olvashatjuk, amelyeket korszerű, a tudományos forrásközlés kritériumainak megfelelően tesz közzé. Ezek közül három az újonnan toborzott katonákra vonatkozik, míg a többi az ezred tisztjeitől, a vármegyei elöljáróktól és a felkelők vezetőitől származik. A szerző ezeket betűhíven közli, a megértést nehezítő esetekben a mai helyesírásnak megfelelően átírva. Az ugyancsak nehezen érthető német, illetve latin kifejezéseket a lábjegyzetekben lefordítva, míg a korabeli szakkifejezéseket külön jegyzékbe gyűjtve olvashatjuk. A kiadványban könnyű eligazodni, a végén található személynév, földrajzi helynév és helységnév mutatónak köszönhetően, amelyben a szerző a települések korabeli elnevezése mellett a személyekre vonatkozó legfontosabb tudnivalókat is feltüntette. Seres István műve, amint azt ő maga is kiemeli, elsősorban forrásközlés, amely azonban nem lehet teljes a téma bemutatása nélkül. A bevezetőben olvasható kritikai historiográfiai összefoglaló után a szerző röviden kitér a Károlyi-huszárezred történetére is. Ezt követi az a nagyobb áttekintés, amely a katonaság toborzását és elszállásolását érinti. A már említett, valamint ezeken kívül felhasznált igen széles forrásbázisra támaszkodva érdekes információkat tudhatunk meg a korabeli hadkiegészítés módjairól. Ezek közül külön kiemelném az újoncokra vonatkozó kritériumokat, amelyek szerint csak „tisztességes ábrázatú" erős, egészséges 24 és 40 év közötti férfiakat lehetett felfogadni. Ettől azonban úgy tűnik, hogy (valószínűleg megfelelő „emberanyag" hiányában) többször is eltértek, hiszen az Irinyi Imre századába felvett Bodnár Pált és Nagy Gergelyt a miskolci tömlöcből szabadította ki a százados, éppen „az ítélet alól". Ezek a szegénylegények rossz hatással voltak az újoncokra és veszélyt jelentettek annak a településnek a lakosaira is, ahová a toborzók elszállásolták őket. E rovott múltú egyének azonban általában nem maradtak sokáig katonai szolgálatban, hiszen többnyire néhány napon belül elszöktek, így a tiszteknek pótolniuk kellett az így keletkezett hiányt. E két újonc ugyan a századdal maradt, de rendszeres kihágásaikkal és rablásaikkal folyton háborgatták a vidéket. Az efféle rendbontások az állandó katonaság körében is előfordultak, amelyeket a parancsnokok írásba fektetett szabályokkal kívántak megelőzni. Erre példaként a szerző Irinyi Imre százados Békés vármegyei hadaira vonatkozó rendtartást közli, amely egyaránt értékes információkat nyújt a katonaéletet és a hadakat ellátó települések terheit illetően. A toborzást és újoncozást tárgyaló részt követően Seres a felkelés eseményeit vizsgálja a közölt források alapján elsősorban a városi elöljárók valamint a tisztek szemszögéből. Itt két kérdést fogalmaz meg, amelyekre a későbbiekben választ kíván adni. Az egyik, hogy miként reagált a Csongrádban és Békésben tartózkodó katonaság a felkelésre, valamint hogy milyen mértékben és hogyan vettek részt a mozgalom letörésében. E két kérdés szorosan összefügg egymással, hiszen a rosszul ellátott újoncok esetében félő volt, hogy esetleg a felkelők mellé állnak, ugyanakkor a katonaság hathatós segítsége is nélkülözhetetlennek tűnt ezek (ti. a felkelők) leveréséhez. A mozgalom sokáig titokban szerveződött, ám miután 1735. április 22. után leleplezték, rendkívül gyorsan terjedt, főként a református magyar lakosság körében. Ezek első célpontjai a május eleji túri vásárra igyekvő kereskedők voltak, akiktől lovakat, fegyvereket és pénzt zsákmányoltak. Amint arra Seres is rámutat, a toborzást végző tisztekre ekkor komoly felelősség hárult, hiszen egyszerre kellett megakadályozniuk a lakosság és a szétszórtan, több településen elszállásolt újoncok esetleges átállását. Ez korántsem volt könnyű feladat, hiszen a katonák ellátásához a települések még fenyegetés hatására sem voltak hajlandók hozzájárulni. Ezért Spissits Sándor hadnagy és egysége, amikor tudomást szerzett a nagyszámú felkelő közeledéséről kénytelen volt (a helyiek tiltakozása ellenére) behajtani a Békés város ménesét, hogy abból szakítsanak ki lovakat a katonák számára. Ezt követően Gyulára vonultak, azonban ott sem volt kellő felszerelés, így veterán katonákat melléjük adva, az újoncokat tovább irányították Aradra. Az ide vezető út azonban igencsak nehézkes volt, mert a katonák folyamatosan zúgolódtak, hogy gyalogosan kell vonulniuk, hiszen „senkinek annál az ingnél s lábravalójánál több nincs ki rajta vagyon". A hadnagy kérte a sereg tulajdonosát, Károlyi Sándort, hogy minél hamarabb bocsásson a sereg rendelkezésére legalább ruhát, ha fegyvert nem is, „máskint lehetetlen, hogy tovább megtartsam [...] bennek a lelket"írta Spissits 1735. május 2-án. A szerző a forrásokra támaszkodva jól érzékelteti az újoncokat ért viszontagságokat, amelyek miatt ténylegesen fennállt a veszélye annak, hogy ha a felkelők közelébe kerülnének, többen dezertálnának közülük. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy elvezényelték őket a forrongó vidékről. Ezek ismeretében jogosan merülhet föl bennünk a kérdés, hogy milyen mértékben vehetett részt a huszárezred a mozgalom elfojtásában. A szerző a források tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy a felkelők fő erőivel ez az egység sosem érintkezett, és a vármegyékben