Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hegyi Klára: Török források Pécs 16. századi történetéhez (Ism.: Sudár Balázs) IV/1043

1044 TÖRTÉNETI IRODALOM sági érdekeltségű oszmán források. Sokáig elsősorban a ía/irírdeftereken — a szandzsákok adózóképességét felmérő összeírásokon — volt a hangsúly, ám az utóbbi néhány évben mintha némiképp változott volna a kutatói figyelem. Káldy-Nagy Gyula 2003-ban a szegedi számadáskönyveket tette közzé (1585-1588, 1670 k.), Hegyi Klára elkészítette a hódoltsági várőrségekre vonatkozó lehető legteljesebb adattárat, Fodor Pál és Dávid Géza pedig két vaskos kötetben tette hozzáférhetővé a magyar olvasóközönség számára a szultáni udvar magyar vonatkozású parancsait (1544-45, 1552, 1559, 1564-65). Hegyi Klára most újabb kötettel jelentkezett: a pécsi pénzügyi körzet 1555 és 1572 között keletkezett elszámolásait adta ki. E pénzügyi körzetekbe — oszmánul mukátaákba — egy-egy terület állami kézben lévő jövedelmeit tömörítették, és azokat egy pénzügyi biztos irányításával szedték be. E biztos lehetett adóbérlő (mültezim) vagy annak hiányában állami alkalmazott (emín). A jövedelmezőbb mukátaákért késhegyig menő harc folyt a bérlők között, akik időről-időre egymásra licitálva igyekeztek megkaparintani a pénzbeszedés — és nyilván az egyéni meggazdagodás — lehetőségét. Egy-egy adóbérlőnek természetesen szigorúan el kellett számolnia bevételeivel és kiadásaival, feljegyzéseit többnyire a környék török bírája (kádija) hitelesítette. Jóllehet e jegyzékek száraz és kevéssé érdekfeszítő olvasmányt ígérnek, de nem minden esetben van ez így: a tartalom függ az írnok habitusától és a mukátaához sorolt bevételi forrásoktól is. Pécs ilyen szempontból szerencsés választásnak bizonyult, hiszen itt sokrétű, gazdag forrásanyaggal találkozik kutató és olvasó egyaránt. Az elszámolások gyakran „féloldalasak": elsősorban az adózó népre — tehát a magyarokra — szolgáltatnak információkat, és éppen a muszlimokról nem tudunk meg szinte semmit belőlük. A pécsi feljegyzések e szempontból is nagyon jók: a város boltjainak összeírása, a dzsámik fizetési listái vagy a hagyatéki leltárak a hódítók világába is bepillantást engednek. Bepillantást engednek - ha értjük, és jól értjük a bennük foglaltakat. Hegyi Klára szerencsére mindent megtesz azért, hogy olvasóját biztonsággal vezesse át az oszmán bürokrácia útvesztőin: segít, hogy az is megértse a defterek tényleges mondanivalóját, aki nem „képzett oszmán írnok". Ezt szolgálja elsősorban a közreadott forrásanyag logikus, jól áttekinthető elrendezése, melynek megoldása nem is olyan egyszerű feladat. Hegyi Klára az egyes fő bevételi csoportokat római számokkal látta el, ami egyfelől segíti a tájékozódást, másfelől könnyen kezelhetővé teszi a kötetet: a római számok alapján tájékozódhatunk a bevezetőben a kérdéses forráscsoport problémáiról, értelmezéséről. A kötet másik nagy értéke éppen ez a bevezető: a szerző bő 20 oldalon keresztül tárgyalja a közreadott szöveg kapcsán felmerült kérdéseket: mit higgyen el, és mit ne a tisztelt olvasó. Röviden felvázolja a mukátaák működését-működtetését, majd tételesen elemzi az egyes bevételi forrásokat és kiadási tételeket. Bár gyakrabban találkozunk feltételezésekkel, mint sziklaszilárd kijelentésekkel, mégis azzal az érzéssel jutunk a bevezető végére, hogy többet kaptunk, mintha sommás véleményeket olvastunk volna. A kötet végén a korabeli magyar és török mértékegységek jegyzéke — és értelmezése — könnyíti az olvasó dolgát. A munkát név- és tárgymutató zárja. A pécsi mukátaa a hódoltsági időszak kezdetén nagyobb területre terjedt ki, de még valamikor 1555 előtt leválasztották róla és a továbbiakban külön kezelték a siklósi jövedelmeket. A közreadott források már erre a kisebb, önálló egységre vonatkoznak. Az írnokok összesen hét féle bevételi forrást és két kiadási csoportot különítettek el: 1. Az áruforgalom bevétele, 2. a kincstári tulajdonú boltok jövedelme, 3. az állami monopóliumok bevételei, 4. kisebb hagyatékok eladásából származó bevétel, 5. különféle vámok, 6. katonai ellátmányok maradékai, 7. a szultáni hász-birtokok adóbevétele (ez csak a hódoltsági időszak első két évtizedében létezett, 1564-re megszüntették a hászokat), illetve a kiadások: 1. az állami dzsámi alkalmazottainak fizetései, 2. egyéb kiadások. Az egyes tételek elemzése érdekes eredményekre vezet. Hegyi Klára a tőle megszokott alapossággal járt utána például a vámra használt kifejezések (vám, gümrük, bádzs) jelentéseinek, és kimutatta, hogy a gümrük — a szarvasmarha és a kősó kivételével — a távolsági forgalom vámját jelentette, bádzsriak pedig a helyi áruk illetékét nevezték. Megpróbálta meghatározni a pécsi hetivásárok napját, ám (ismét) kiderült, hogy a rendkívül precíznek tűnő török összeírások korántsem azok: az illetékeket péntektől vasárnapig vezették be a defterekbe. A távolsági vámok egyik tanulsága az volt, hogy az élőállat hajtásának útvonala — akárcsak a bor szállításáé — a kérdéses időszakban elterelődött Pécsről: a bevétel meredeken esett. A távolsági áruszállítás összértéke ugyanakkor folyamatosan emelkedett, az 1560/61-ben beszedett 222 800 akcséről tíz év alatt 323 350-re. A piaci forgalom is jelentősen erősödött, bő tizenöt év alatt a 10-szeresére duzzadt. Megbecsülhető a pécsi országos vásárok (sokadalmak) forgalma is: ezek közül mindig a tavaszi volt az erősebb. Érdekes tanulsággal szolgált az állami monopóliumok vizsgálata is: kiderült például, hogy milyen jelentős összegeket hozott a bíróság elé idézés illetéke. És — Allah ne nézzen oda! — látszik az is,