Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
98 GYARMATI GYÖRGY műszaki értelmiségi garnitúra csak a most vizsgált időszak végére kezdett munkába állni. E téren a transzformációs veszteséget a meglévő tudástőkéknek funkcionális helyükről való kivonása, háttérbe szorítása, illetve inkompetensekkel való helyettesítése adja. Hasonló folyamat ment végbe a kommunista államhatalom intézményrendszerének kiépítése során. Ennek korábbi többszöri felidézése miatt5 7 ezúttal a folyamatnak csak egy — a vonatkozó évkörökről tudósító levéltári források módszeres tanulmányozása közben leginkább szembetűnő — jelenségegyüttesére utalunk. Az 1945 utáni magyar állam-, illetve közigazgatás különböző intézményeinek iratait olvasva, majdhogynem napi pontossággal állapítható meg, hogy az adott poszton mikor váltotta fel a régi — s ezért megbízhatatlan, „reakciós" — tisztviselőt egy új, s esetleg utána őt is egy még újabb. Ennek tükre az adott hivatalnok „írásképe". Ezek alapján követhető nyomon, hogy az „írástudók" igazgatását milyen ütemben váltotta fel az 1950-es évek elejére a magyar nyelv elemi szabályait alkalmazni alig tudó funkcionális analfabéták sokasága. Az általánosnak mondható alulképzettségi tendenciát csak esetlegesen és időlegesen ellensúlyozta, hogy az elbocsátott falusi körjegyző rokoni háttérsegítségként fogalmazta az újkáder tanácstitkár — „felsőbb szervnek küldendő" — hivatalos iratai egy részét; vagy hogy az egyik megyeközpont tanácsának pénzügyi osztályán megszervezték a „szocialista kettős könyvelést": a közeli bányákból „kiemelt" munkáskáderek napi küszködésének selejtes összesítéseit „éjszakai műszakban" az elbocsátott „reakciósok" számolták újra, korrigálták, és készítették el számszakilag is megfelelő rendben. A tudásdeficitet — legalább is részlegesen — tükrözi, hogy míg a háború után a magyar állam- és közigazgatás „normállétszám" szükséglete 128 ezer fő volt, 1953-ra közel háromszorosára, 360 ezer főre nőtt. Ez az intervallum kurtasága miatt kiugró — majdnem megháromszorozódó — bürokrácia és bürokrata szaporítás aligha illeszthető az állami adminisztráció modernkori növekedésének általános trendjébe, miközben az új rendszerű állam működtetésének „társadalmi rezsiköltségét" is számottevően megemelte.5 8 Utolsó példaként említünk egy olyan speciális területet, ahol a képzettség leértékelésének — szó szerint — emberéletek sokasága lett az ára. Az 1949 után rohamtempóban fejleszteni kezdett, s 1951-ben még tovább sokszorozni próbált katonai légierőnél szintén menesztették a „régi állomány" 80 százalékát, s helyükre — Farkas Mihály miniszter igényei szerint — „megbízható bányász fiatalokat" verbuváltak. A kiképzési időt és az ennek részét képező előgyakorlatokat viszont megkurtították azért, hogy az 1949-es 150 gépről 1953-ig 641-re növelt vadász és bombázó géppark pilótaállománya bevethető állapotban legyen. Eközben 90 gép pusztult el és kétszer ennyi pilóta halt meg a „gyorstalpaló" felkészítés közepette. Nem háborús bevetések, „csak" gyakorlatozás során lelte halálát az új pilóták tíz százaléka.59 57 Gyarmati György: A káderrendszer... i. m. 51-63.; Gyarmati György: Káderpolitika a Rákosi-korszak tanácsrendszerében, 1950-1953. In: Magyar Tudomány, 1998. 10. sz. 1183-1194. 58 Kornai János: A hiány. KGJK. Budapest. 1980. 291-292. 59 Pünkösti Árpád: Rákosi a csúcson, 1948-1953. Gondolat, Budapest. 1996. 352-354.
