Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
A MAGYARORSZÁGI RENDSZERVÁLSÁG 1952/53 FORDULÓJÁN 97 írások jelenítik meg, hogy a kommunista hatalomátvétel után mezoökonómiai szinten a különböző termelésprofllírozások érdekében végrehajtott ágazatközi és azokon belüli trösztösítések, újabb és újabb iparigazgatóság-szervezések — az átszervezetteknek átszervezőikkel együtt való újabb átszervezése —, leginkább nagy intenzitású lázas semmittevést mímelve generáltak tényleges zűrzavart.5 5 Okváth Imre érzékletes példák során mutatja be, hogy a hadiipari beruházások, illetve a hadsereg felszerelését célzó termel(tet)ési igények nem csupán évenkénti, hanem év közben is rendre visszatérő, egymás utáni felsrófolása miatt már 1950-től kezdődően állandó vita és felelősséget egymásra hárító civakodás-huzakodás jellemezte a Honvédelmi Minisztérium (HM) az Országos Tervhivatal (OT) és az ágazati minisztériumok viszonyát. Ez — leegyszerűsítve, de a lényeget talán nem torzítva — abból állt, hogy Farkas Mihály honvédelmi miniszter az MDP nem publikus vezetőszervi határozataira hivatkozva (és a „szovjet tanácsadó elvtársakat" maga mögött tudva) állt elő újabb és újabb követelésekkel, míg az OT a költségvetés felborulását jelezte, a termelést irányító minisztériumok meg amiatt apprehendáltak, hogy a HM határtalan követelődzése — szintén párthatározaton alapuló s a „tervtörvényben" rögzített — egyéb termelési kötelezettségeiket lehetetleníti.56 A konfúzus helyzet a végrehajtás alsóbb, mikrogazdasági szintjein — ahogy a korban mondták, „a termelés frontján" — szinte predesztinálta az egyre fokozódó fejetlenséget. Ez utóbbit viszont más intézkedések is generálták. Ennek egyik része az új káder „munkásigazgatók" státusba helyezésével jött létre, s mellettük a vállalati menedzsment túlnyomó többségének „proletárosítása", ami kiegészült azzal, hogy az üzemi pártszervezeteket politikai komiszárként delegálták a termelés szervezeti rendjébe. A rendszerhűség személyi-szervezeti feltételei maradéktalanul teljesültek, csak a funkcionális szakértelem került közben meddőhányóra, lomtárba. Ehhez járult két további — egymást erősítően — helyzetrontó összetevő. Az egyik, hogy miután a kommunista vízió szerint a „legöntudatosabb ipari szakmunkások" állítandók minden más területen is a rendszer különböző szintű parancsnoki posztjaira, az ipari termelésben elsődleges fontosságú szakmunkások sokaságát — s velük együtt „funkcionális tudástőkéjüket" — vonták ki az effektív termelés meghatározó szegmenseiből. Ennek mintegy komplementer eleme volt a korábbi szociáldemokrata szakmunkásokkal és a régi mérnökkarral szembeni generális politikai bizalmatlanság. Mellőzöttségük vagy éppen szabotázs-kreálásokkal súlyosbított büntető elbocsátásuk azonnali volt, miközben az új — immár „munkásszármazású" — 55 Berend T. Iván: Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindításakor, 1948-1950. KGJK. Budapest. 1964.; Pető Iván - Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története. I. 1945-1968. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 1985. 104-120, 167-189. 56 Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika 1945-1956. 219-237. A dolog létező gondok kusza hálójából akkor kezdett rendszerparódiává válni, amikor a hadiipari termeltetésre létesített Középgépipari Minisztérium — a témánk szempontjából legkritikusabb 1952. év végén — a megfelelő lelkesítő propaganda hiányában vélte megtalálni a problémák elsődleges okát. „Nincs megszervezve [az üzemekben] a szemléltető agitáció, nem láthatók hazafias jelszavak, a dolgozók nem érzik a jelentőségét annak, hogy amit termelnek, az mennyire függ össze a haza védelmével és milyen jelentőséggel bír a szocializmus építése szempontjából. (...) Nincs tudatosítva, mennyire becsületbeli és hazafias kötelesség, hogy jó minőségű megfelelő mennyiségű haditechnikai eszközökkel lássák el a Néphadsereget." i.m. 243-244.
