Századok – 2010
KÖZLEMÉNYEK - Fenyő István: Magyar szónokok és statusférfiak
660 FENYŐ ISTVÁN központosítást s vele kapcsolatban kormányi felelősséget hozunk bé, sem a szabadság nem veszélyeztetik, sem összeköttetésünk a monarchiával." Megjelenése idején nem kevéssé időszerűek voltak Csengery következő szavai: „... A szabadság veszélye csak a kormány azon hatalmában keresendő, mely törvény által körülírva, intézetek által korlátolva nincs... a kormány valódi hatalma a közbizodalmon alapszik; .. .csak akkor nyeri meg a kormány teljes hatalmát, midőn a törvényhozásra támaszkodhatik, ha t. i. annak felelős lesz." S Csengery az esetleges kiegyezés érdekében figyelt Bécs legfőbb sérelmére is: Eötvös „tervében a had- és külügy nem volt külön választva a birodalom összes had- és külügyétől." Az arckép apologetikusan értékeli Eötvös további szépírói tevékenységét is. Megvédi — akárcsak 1847 elején — az irányregény műfaját. Megvédi irodalom és élet összetartozásának eszméjét. A Falu Jegyzője után a Magyarország 1514-benrő\ szólva elmélyíti a forradalom előtt mondottakat: „...S ha A Falu jegyzője kiáltó szózat volt a régi intézetek visszaélései ellen; az újabb regény szinte csak egy jeles történeti iránycikkül vala tekinthető a jobbágyok fölszabadítása mellett." A szépíró után a szónok méltatása következik. Eötvös szintén mint a kossuthi retorika ellenpontja áll az olvasók előtt („elhányta" a szóvirágokat, szándékosan kerülte a nagy szavakat, nem volt szüksége frázisokra és metaforákra stb.). Miniszterként leginkább közoktatási reformjavaslata kapcsán méltatja: a községi befolyást, a tanszabadság és a hitfelekezetek igényeinek összeegyeztetését, az állam kötelességeinek felsorolását, a nemzetiségek igényeit. A további centralista politika rajzában pedig ismét előtérbe állítja, hogy Eötvös mindig a dolgok kiegyenlítését pártolta a birodalmi kormánnyal, hogy a forradalommal szemben mindig a reform embere volt. Cikkének befejező részében Csengery nagy elismeréssel szól az akkortájt megjelent Eötvös-röpiratról, a Gleichberechtigungról, egyetértőleg annak kiegyezési javaslatával („Központosítni akarja a politicát, s decentralisálni a közigazgatást minden egyes országra nézve a birodalomban." Beharangozza egyszersmind a készülő művet, az Uralkodó Eszméket, jelezve annak várható világirodalmi értékét. Ha ez az arcképsorozat — mint látjuk — többé-kevésbé a kossuthi politika ellenében született meg, úgy ezt a tendenciát leginkább a kötetet záró portré, Szalay Lászlóé hordozza.3 7 S ebben fejti ki leghatározottabban azt is, hogy mit tanult a reformkor nemzedéke a centralistáktól. Csengery Szalay Lászlója a meggondoltság, a higgadtság hordozója. Nem az utca, hanem a dolgozószoba embere. Nem a tömegeké, hanem a tudományé. Az „észnek és értelemnek szentegyházában" honos. Az alkotmányos élet és a szabadság elveit fölébe emelte bárminő földi hatalomnak. Tehette ezt azért, mert a reform ügyéről európai távlatok közepette gondolkodott. A Themisről Csengery megjegyzi: „A legelső szó volt ez, mely embereinket a haladási ügy európai solidaritására figyelmeztette, s intézkedéseinkben a jog magasabb szem-37 Csengery Antal. Szalay László. Uo. 513-561.
