Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Szőke Zoltán: Magyarország és a vietnami háború, 1962-1975
56 SZŐKE ZOLTÁN a magyar pártvezetés nem lett volna tisztában Magyarország világpolitikai súlytalanságával.2 9 Borhival párhuzamosan Földes György is hasonló következtetésre jutott. Olyannyira, hogy Kádár külpolitikai nézeteit elemezve feltette a kérdést: vajon a pártfőtitkár nem esett-e szereptévesztésbe, nem értékelte-e túl országa és önmaga lehetőségeit, amikor például arról beszélt, hogy a magyar diplomácia fő feladata a „nemzetközi béke megőrzése?"3 0 Kádár fenti, Vietnammal kapcsolatos kijelentései alapján is valóban ez a benyomásunk támadhat, a levéltári források azonban azt bizonyítják, hogy Kádár helyzetértékelése nagyon is reális volt. A Kádár-rendszer gazdasági és politikai konszolidációja megkövetelte, hogy Budapest mind keleti, mind nyugati irányban jó kapcsolatokat építsen ki. Az indokínai konfliktus azonban folyamatosan mérgezte a nemzetközi légkört, ezáltal Magyarország létfontosságú külpolitikai érdekeit veszélyeztette. Ugyanez vonatkozik a szovjet-kínai ellentétekre, amelyek közvetve és közvetlenül is hátráltatták a kelet-nyugati enyhülési folyamatot. Egyrészt akadályozták a szocialista országoknak a Nyugattal szembeni egységes fellépését, másrészt a Szovjetuniót arra kényszerítették, hogy Vietnamban nem valóságos érdekei, hanem presztízsszempontok szerint politizáljon. Moszkva a konfliktus mielőbbi tárgyalásos rendezését kívánta elérni, ám annak érdekében, hogy Hanoit a háború kiterjesztésén fáradozó Pekingtől szeparálja, Washingtonnal szemben pedig előnyös tárgyalási pozícióba hozza, a vietnami kommunisták harcát korszerű haditechnikával, hatalmas mennyiségű hadianyaggal, katonai szakértőkkel és gazdasági segélyekkel támogatta. Mindez Moszkva és szövetségesei szándékával éppen ellentétes eredményre vezetett. Habár az Észak-Vietnami vezetésen belül a béke- és háborúpárti (azaz a szovjet- és Kína-barát) frakciók közötti harc 1965 elejétől folyamatossá vált,3 1 a szovjet blokk növekvő mértékű támogatása nem Hanoi békevágyát, hanem sokkal inkább az önbizalmát és harci kedvét fokozta. A vietnami vezetők gyakorta hangoztatták, hogy az ötvenes években a franciákat is le tudták győzni, pedig akkor közvetlenül csak Kína támogatta Vietnam harcát. Most az egész világ haladó erőinek támogatását élvezik, így az amerikaiak legyőzése is csupán idő kérdése. A Kreml presztízsszempontokon alapuló vietnami politikája így nagymértékben hozzájárult a konfliktus elhúzódásához. A magyar kormánynak tehát több jó oka is volt arra, hogy az eddig ismertnél jóval komolyabb szerepet vállaljon a vietnami háború politikai, diplomáciai, sőt katonai eseményeinek alakításában. A Magyar Népköztársaság, a szovjet és kínai példát követve, 1950. február 3-án létesített diplomáciai kapcsolatot a Vietnami Demokratikus Köztársasággal (VDK). A következő negyven év során a két ország kapcsolatait a töretlen 29 Borhi L.: Magyar-amerikai kapcsolatok i. m. 44. Borhi itt azt is hozzáteszi, hogy Kádár mindamellett több alkalommal tanújelét adta külpolitikai realitásérzékének, beismerve, hogy Magyarország csak egy „kis bolha" a nemzetközi színtéren. Amint azt alább látni fogjuk, ehhez képest a kádári vezetés az 1960-as években ambiciózus, a hidegháborús nagyhatalmi kapcsolatrendszert saját céljaira ötletgazdag módon hasznosító külpolitikát valósított meg. 30 Földes György: Kádár János külpolitikai nézetei (1957-1967). In Magyarország helye a 20. századi Európában. (Tanulmányok) Szerk. Pritz Pál - Sipos Balázs - Zeidler Miklós. Bp. 2002. 141. 31 A Vietnami Dolgozók Pártján (VDP) belüli frakcióküzdelmek témájához bővebben 1. Lien-Hang T. Nguyen: The War Politburo: North Vietnam's Diplomatic and Political Road to the Tet Offensive. Journal of Vietnamese Studies 1. (2006: 1-2. sz.) 4-58.
