Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - 700 éves a közjegyzőség Magyarországon. (Ism.: Romhányi Beatrix

496 TÖRTÉNETI IRODALOM rövid összefoglalása után a szerző a kialakuló erdélyi fejedelemség területén működő hiteleshelyek helyzetének 1557. évi rendezését ismerteti, kiemelve, hogy a tordai országgyűlés által létrehozott requisitori (levélkeresői) szolgálat feladata elsősorban a hiteleshelyi oklevelek előkeresése és a hiteles másolatok kiállítása volt. A hiteleshelyek által korábban végzett feladatkörök nagyobb részét a királyi, illetve vajdai emberek vették át. A mind anyagilag, mind tekintélyüket illetően meggyengült hiteleshelyek a későbbiekben részben levéltárakként működtek tovább. A szerző a továbbiakban több, requisitorként működő személy életpályáját vázolja fel. Kijelenti, hogy az 1550-es évek legvégétől a forrásokban feltűnő levélkeresők korábban kivétel nélkül a káptalan tagjai voltak és ott tettek szert azokra a jogi ismeretekre, ami későbbi szolgálatukra alkalmassá tette őket. Nemcsak a kolozsmonostori konvent oklevélanyagának sorsa szempontjából lehet tanulságos Pálfi István konventi levélkereső 1655 körül kelt folyamodványa, melyet a szerző részletesen ismertet. Az egyezések ellenére a három hiteleshely helyzetét három különböző módon rendezték: míg a gyulafehérvári levéltár idővel a fejedelmi kancellária segédhivatalává vált, a kolozsmonostori konvent levéltára Kolozsvár város felügyelete alá került, Váradon pedig a szerző szerint a hiteleshelyet összevonták a vármegyei jegyzőséggel. A hiteleshelyek középkori története azonban végleg csak 1575-ben zárult le, amikor megtörtént világi alapon való újjászervezésük. Ekkor a káptalani és konventi requisitorokat részletes instrukciókkal látták el, s tevékenységük ismét felölelte a külső hiteleshelyi tevékenységet is. Az újjászervezés hátterében Sulyok Imre ítélőmester sejthető. A szerző azonban felhívja a figyelmet, hogy az ekkor rögzített eljárást nem mindig tarthatták be, erre utal egy 1650-ben kelt forrás, mely a gyulafehérvári káptalani levéltár siralmas állapotáról szól. Végül röviden szó esik a hiteleshelyi levéltárak 16. század végi alkalmazottainak származásáról és társadalmi kapcsolatairól. Csukovits Enikő tanulmányának címe is árulkodó, hiszen a középkori Magyarországon a közjegyzőség jóval kevésbé volt elterjedt, mint például Itáliában (Közjegyzők a középkori Magyarországon). Ráadásul az első Magyarországon kiállított közjegyzői okleveleket valójában a pápai legátusok, Bocassini és Gentilis kíséretében érkező itáliai közjegyzők állították ki, jórészt egyházi ügyekben. A Gentilis mellett működő Pontecuruumi János közjegyző azonban világi ügyeket is írásba foglalt, köztük a Csák Mátéval kötött megállapodást az ország békéjének helyreállításáról, vagy éppen a jelen kötet élén álló és a magyarországi közjegyzőség „születésnapján" kelt oklevelet, mely Károly Róbert királlyá választását rögzítette. Ugyanakkor éppen a legátus egyik ügyhallgatója előtt 1309 elején folytatott per anyagából derül ki, hogy Magyarországon ekkor még más közjegyző nem működött, a közhitelesség kritériumai között a közjegyző általi hitelesítés ekkor még nem szerepelt. Igaz, alig néhány év múlva már vannak Magyarországon működő közjegyzők, és a 14. század közepére az ország minden részéből vannak adatok működésükre, s a 15. században számuk többé-kevésbé állandósult. A szerző a továbbiakban röviden összefoglalja a közjegyzői kinevezés feltételeit és gyakorlatát, ismerteti a közjegyzői eskü szövegét, a közjegyzők tevékenységét, a közjegyzői oklevelek formai jegyeit, végül kitér a közjegyzői életpályára. Ebből kiderül, hogy Magyarországon a közjegyzők többsége sem segédekkel, sem a megélhetéshez elegendő munkával nem rendelkezett, így más jövedelemre is szükségük volt. Egy részük papi pályán működött (többnyire plébánosként), mások valamelyik hiteleshely vagy város jegyzőjeként keresték a kenyerüket. Cikke végén a szerző Dorogházi László és Liszkai Ádám királyi kúriai ítélőmesterek példáján villantja fel a közjegyzői karrier csúcsát, hangsúlyozva, hogy a 15. század végén már a kúriai írásbeliség eljutott arra a szintre, ahol a szokásjogot ismerő jegyzők mellett kánonjogi jártassággal rendelkező személyekre is szükség volt. Homoki Nagy Mária cikkében (A magyar királyi közjegyzőség a polgári korban) először röviden áttekinti az 1848-as törvényektől a Magyar Királyi Közjegyzőség 1875. évi felállításáig a magyar magánjogi rendszernek a polgári viszonyoknak megfelelő átalakítására tett kísérleteket, majd ismerteti a közjegyzőség felállítását megelőző vitákat, a francia és a német közjegyzői rendszer közötti különbségeket, valamint a közjegyzői kényszer elvetésének korabeli, ma kissé különösen hangzó indokait. A továbbiakban a létrejövő közjegyzőségek hatásköreit elemzi, kiemelve, hogy a törvény a közjegyzőség szervezetét a kor színvonalának megfelelően igyekezett szabályozni, bár a hatáskör tekintetében érződik a magyar magánjogi törvénykönyv hiánya. Ezek után a szerző a közjegyzők különféle hatásköreinek alakulását (például a telekkönyvi ügyek intézését) és a közjegyzőségről szóló törvény módosítását és a polgári törvénykönyv megalkotását célzó törekvéseket ismerteti.