Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Csukovits Enikő: A földrajzi megismerés űtjai Európában (az ókortól a nagy földrajzi felfedezések megindulásáig)
276 CSUKOVITS ENIKŐ lázában merült fel a gondolat, hogy a kereszténységet kiterjesszék a kunokon túl, az őshazában maradt pogány magyarokra is. Az 1237-ben, Riccardus barát jelentésében lejegyzett domonkos hagyomány szerint egy magyar krónikában — „a keresztény Magyarok Történetében" — megtalálták, hogy „van egy másik, Nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött", a krónikában azonban arra nem találtak adatot, hol fekszik ez az Ungaria Maior." A reménybeli térítés érdekében tehát meg kellett keresni az őshazát. E célból 1232 táján indult el az első domonkos expedíció, Ottó barát és három társa. Három évig tartó fáradságos út után csak Ottó tért haza, egy héttel megérkezése után azonban belehalt a fáradalmakba.10 0 A halálos ágyán még elmondott reménykeltő információk — az útközben talált „magyaroktól" kapott útbaigazítás — alapján ismét útra kelt négy domonkos, Julianus barát és társai. 1235 tavaszán Béla herceg kíséretével és költségén előbb Konstantinápolyba utaztak, majd átkelve a Fekete-tengeren a Kaukázus vidékére, Alániába mentek. A nehéz körülmények és nélkülözések miatt két barát hazaindult, a harmadik pedig meghalt, végül Julianus egyedül folytatta útját, és az Etil — azaz a Volga — folyó mellett, egyéb egykorú források alapján feltehetően Baskíriában megtalálta a keresett magyarokat.101 Célba érése után azonban tudomást szerzett az Európát fenyegető mongol, vagy ahogy akkor nevezték, tatár veszedelemről, így az eredeti térítési tervet félretéve, egy rövidebb úton sietve hazatért, hogy Bélát, illetve a pápát tudósítsa a helyzetről. Julianus 1237 első napjaiban számolhatott be tapasztalatairól Béla királynak, s ekkor foglalta írásba az utazásáról készült jelentést rendtársa, Riccardus. Julianust személyes jelentéstételre Rómába rendelték, ugyanakkor a megtalált pogány magyarok megtérítésére újfent útra kelt négy domonkos barát. Expedíciójuk nem járt sikerrel, ketten oda is vesztek.102 A térség hatalmi viszonyait időközben teljesen átalakította egy tatár támadás, amely elpusztította az épp csak megtalált őshazát, Magna Hungáriát is. Amikor Julianus Rómából visszatérve 1237 tavaszán három társával ismét útra kelt kelet felé, már nem a térítés volt a célja, hanem a felderítés: korábbi útjai tapasztalatait hasznosítva, igyekezett minél többet megtudni a tatárok céljáról, szokásairól, harcmodoráról.103 A második Julianus-jelentés Európában elsőként adott ismertetést a tatárokról és azok keresztények ellen irányuló terveiről. A következő évek esemé-György: A kipcsaki kun társadalom a Codex Cumanicus alapján. In: Uő: A magyarság keleti elemei. Bp. 1990. 269. 99 „Inventum fuit in Gestis Ungarorum Christianorum, quod esset alia Ungaria maior, de qua Septem duces cum populis suis egressi fuerant [...]" — Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum I—II. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Budapestini 1937-1938. (a továbbiakban: SRH) II. 535. A jelentés, amelyet kézhezvétele után a római kúrián bevezettek a Liber Censuumba, 7 középkori kéziratban maradt fenn. Kéziratait, kiadásait 1. Julianus barát i. m. 389-390., szövegét magyar fordításban: uo. 61-70. (az idézet: uo. 61.). 100 Útjáról szintén a Julianus első útjáról készült jelentés számolt be, 1. SRH II. 536.; Julianus barát i. m. 62. 101 L. Györffy György okfejtését: Julianus barát i. m. 30-37. 102 Utazásukról, sorsukról a Julianus második útjáról készült jelentés tudósít, 1. CFH II. 1366.; Julianus barát i. m. 80-81. — A jelentés három kéziratban maradt fenn, kéziratait, kiadásait 1. Julianus barát i. m. 396. 103 CFH II. 1363-1367.; Julianus barát i. m. 71-82.
