Századok – 2010
KRÓNIKA - † Gergely Jenő, 1944-2009. (Balogh Margit)
250 KRÓNIKA történt az Franciaországban és Németországban, és ott nem talált talajt, ahol az egyház állása renditetlen maradt, mint Spanyolországban, Portugáliában vagy Lengyelországban). Nem csapódott semmilyen történész klikkhez, nem állt be senki árnyékába, még akkor sem, ha ez lett volna a továbblépés feltétele. Akkor vágott bele az egyháztörténet mint a köztörténet egyik ágának művelésébe, amikor az még bőven politika és ideológia által különösen befolyásolt területnek számított. 1945 után előbb az egyháztörténet-írás tárgyi, majd személyi feltételeit számolták fel, ezt a diszciplínát száműzték a tudományosságból, az Akadémiáról, az egyetemekről, de az egész oktatási rendszerből is. Csak szitok vagy átok szintjén bukkantak fel az egyházak és a vallások, a kiteljesedő ateista és antiklerikális rendszer még a korai századokat illetően sem tűrt árnyalást. Ekkor születtek — s itt sok idézőjelet használhatnék — az imperializmus, a Horthy-fasizmus vagy épp az 1848-49-es forradalmat eltipró Habsburgok szolgálatában álló klerikális reakcióról szóló fércművek. Generációk számára tették szegényebbé műveltségünket, nem beszélve az erkölcsi tanítások megvonásáról. A békesség kedvéért az 1970-es és 1980-as években a teológiai akadémiákon az egyház- és vallástörténet művelői általában megálltak a reformációnál. Aztán megjelentek az első repedések a hallgatólagos egyezség falán. Már nemcsak az emigrációban, hanem itthon is viták, publicisztikák, majd szakmunkák kezdték újraértelmezni és újraértékelni a vallások és az egyházak történeti szerepét. Nem Gergely Jenő volt az egyetlen úttörő, de az elsők közé tartozott, akik mást és másként írtak, mint a megelőző évtizedek szerzői. Kereste a vállalható és az adott politikai keretek között még járható utakat. S oroszlánrésze van abban, hogy az egyháztörténet-írás visszakerült méltó helyére, a tudományba és a felsőoktatásba. A bölcsek arra tanítanak, hogy úgy kell élni, mintha minden cselekedetünk az utolsó lenne életünkben, mintha minden leírt gondolatunkhoz a halál biggyesztené oda a pontot. Hogy mindig meg tudott-e felelni ennek az elvárásnak? Talán nem. Talán igen. Mindkét válaszra érveket hozhatnék. írásművei sok száz fölötti száma rendületlen alkotókedvről és kiapadhatatlan szorgalomról tanúskodik. Sokunknak elmesélte: amikor első könyvét befejezte és helyére került a kiterített cédulahalmaz utolsó darabja is, akkor a katarzis örömében felbontott egy üveg sört. S az egyébként nem túl nagy, mégis tisztes honoráriumból még egy autót is tudott venni... Soha nem volt dagályos vagy szemérmetlenül kitárulkozó. Mindenkor a történeti hitelesség alázata vezérelte tollát. Szakított a marxizmus klasszikusaira hivatkozó korábbi gyakorlattal. Megértő és elfogadó volt magán- és tanáremberként egyaránt. Baráti szálak fűzték a demokrata néppárti nagy generációhoz, akik elfogadták és respektálták véleményét. S hogy időnként kisebb kompromisszumokat is kötött? Igen, a megjelentethetőség érdekében muszájból használt egy-egy „állandó jelzőt". Csak legyintett rá - a (bölcs) olvasó úgyis átlát rajta. A katolikus egyház Magyarországon. 1944-1971 című, 1985-ben megjelent kismonográfiájáról többször is elmondta: ha nem Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal teljhatalmú elnöke adja nevét hozzá lektorként, akkor a kiadó nem merte volna megjelentetni. Igaz, még nem írhatta meg, hogy Apor Vilmos győri püspököt szovjet katonák lőtték