Századok – 2010

KRÓNIKA - † Gergely Jenő, 1944-2009. (Balogh Margit)

KRÓNIKA 251 agyon, ahogy azt sem, hogy Mindszenty József bíboros érsek elítélését jogilag legalábbis erősen kétségesnek gondolja. De már sok olyasmit leírt, amivel mások nem is kísérleteztek, de annál okosabbak voltak a rendszerváltás után, amikor már kockázatmentesen lehetett bátornak lenni. 1982-ben jelent meg először az 1999-ben újra kiadott nagyszabású munkája: A pápaság története. Nemcsak azért időtálló és emlékezetes ez a mű, mert akkor írt a kétezer éves intézményről, amikor a vasfüggöny innenső felén ez nemigen volt még bevett, hanem azért, ahogyan írt. Tárgyilagosan és szakszerűen. S mindemellett szinte irodalmiam A helytállás és a tanúságtétel, a megingás és a menekülés, a „Quo vadis?" örök kérdésére adott önmagának a történelem eszközével választ. A hívő ember számára a megváltás misztériuma a megnyugvás, ám a nem hívők válaszkeresése sem független a kétezer éves keresztény kultúrkörből adódó értékektől és normáktól - az intézménytörténet makacs tényei mellett ez egyik üzenete kötetének. E mű mintegy „mellékterméke" vagy inkább folytatása a Pápák emlékezete. Pápai érmek, kitüntetések és pénzek című kötet, amit numizmatikus-muzeológus feleségével közösen állított össze és jelentetett meg 1991-ben. S néhány év múlva elkészült a ma már egyetemi tankönyvként is használt, nagy ívű monográfiájával: A katolikus egyház Magyarországon 1919-1944 című munkájáért 1998-ban Akadémiai Díjban részesült. Egyháztörténészként két, egymással merőben ellentétes szemlélettel ütközött folyton: a hagyományos, hol erősebb, hol cizelláltabb antiklerikális felfogással, illetve azzal az apológiával, amely úgy véli, hogy egyháztörténetet csak egyházban élő hívő írhat. Tudta és értette, sőt ő maga figyelmeztetett, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni: az egyház célja az ember üdvösséghez segítése. Ezzel együtt azt képviselte és akarta megértetni, hogy az egyházak és a vallások szerves részei a társadalom életének, és vizsgálatuk nélkül nem érthető sem a nemzeti történelem, sem a társadalmi fejlődés. S ebben az értelemben az egyháztörténet a köztörténet része. Ez az érdeklődés vitte el a politikai katolicizmus, az egyházpolitika, Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Giesswein Sándor, Mindszenty József kutatásához. Vagy épp a megjelenésre váró munkájához, a Wolf Károly vezette Keresztény Községi Párthoz. Tanszéki munkája révén kötelezően foglalkozott 20. századi munkásmozgalommal és a Horthy-korszak politikatörténeti kérdéseivel is; ezek hasznos építőkövet jelentettek az érett és széles látókörű történész munkáihoz, amikor már átfogó monográfiákat és egyetemi jegyzeteket írt Magyarország modernkori történelméről. Oktatói munkájának is köszönhető, hogy az évek múlásával kilépett az egyháztörténész szerepéből, és a 20. századi magyar politikatörténet részkérdéseitől eljutott a szintézisekig. Izgatták a korszak vitatott történelmi személyiségei, köztük például Gömbös Gyula vagy Antal István. Előbbiről biográflát írt, utóbbinak közzétette az emlékiratait. Napbaöltözött ember címmel Prohászka Ottokárról publikált átfogó életrajzot (1994) - árnyaltan, olvasmányosan, okosan, amolyan „gergelyjenősen". Nem csupán izgalmas témaválasztásaival, hanem szemléletével is kitűnt: szakított a bevett klisékkel, nem fogadta el a nemzeti szempontokat, az egyházakat, a hagyományokat, a tényeket relativizáló történetírást, sem a modernnek titulált, importált teóriákat. A történe-