Századok – 2010

KRÓNIKA - † Gergely Jenő, 1944-2009. (Balogh Margit)

248 KRÓNIKA légitámadás, haditengerészet, Vörös Hadsereg, torpedóromboló. Ezen a napon állították fel a honi légvédelmi szolgálatot és adták át az új Ferihegyi repteret. Fiatalságára visszatekintve nem lehet őt körülvevő szellemi műhelyekről vagy pályaorientáló, nagyműveltségű rokonokról írni: gyermekkorát a hagyományokat sok elemében még őrző, katolikus vallását is gyakorló, de a külső hatásokra már erőteljesen bomló paraszti közösségben élte. Haláláig őrizte az egyablakos szülői ház fényképét - lehet, hogy már le is bontották. Nem szégyen, nem dicsőség, csak tény: messziről jött a nagymellényű tudomány világába. Apjáról mindig úgy beszélt, mint a földért élni-halni tudó, igazi parasztemberről. O volt „a Fater", aki fiát tanulni küldte, vigye ez a gyerek többre őnála. Győri gimnazistaként került először távol falujától. A rendszernek tetsző paraszti származás önmagában kevés lett volna az egyetemhez, de csupa jeles osztályzattal, maximális pontszámmal és kitűnő érettségivel első nekifutásra bekerült az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakára. A „Kedves Jenő!-k" születésnapi csokorban egykori csoporttársa az állandóan kérdező, vitatkozó diákot idézte fel, aki feleletével megmentette társait a rettegett politikaigazdaságtan-órán: „a vékony, szemüveges, élénk tekintetű fiú a legnagyobb természetességgel fejtette ki a bővített újratermelés összefüggéseit". 1967-ben kitűnő minősítésű történelem szakos középiskolai tanári és tudományos szocializmus szakos előadói diplomát kapott. Még végzés előtt, 1966-ban megnősült: haláláig hűséges társa maradt az egyetemi csoportból feleségül kért Héri Verának. Az életút munkahelyi állomásait kurtára lehet sűríteni: soha nem dolgozott másutt, csak az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Közel két évtizeden át tanított a tudományos szocializmus tanszéken, végigjárta az egyetemi hierarchia ranglétráját. Kevesen tudják vagy hiszik el, hogy vonalas nevével ellentétben ezen a tanszéken kiváló történészek is dolgoztak. Paradox módon épp ez az ideológiai elnevezés nyújtott védelmet a szabadabb gondolkodásnak, és ennek leple alatt számos olyan kérdésről lehetett beszélni, amiről egy „sima" történelem tanszéken csak elbocsátás kockáztatásával. 1985. január l-jétől az új-és legújabb kori (a későbbi új- és jelenkori) magyar történeti tanszék docense, s ezzel titkos vágya teljesült: a jó csapatszellemű, ám mégis ideológiai tanszékről átkerült a „tiszta" történelemre. 1992-ben vehette át egyetemi tanári kinevezését, és 1995-től közel másfél évtizeden át, 2009 júniusáig tanszékvezetőként irányította kollégái munkáját. Nem kisebb előd kötelezte, mint Szekfű Gyula. „Miért maradtam itt minden csábítás dacára?" - tette fel önmagának a kérdést, amire sommásan így válaszolt: „a szabadság miatt". S amiatt az állandó szellemi megújulásra késztető közeg miatt, amit az egyetemi fiatalság és annak oktatása jelent. Egyetemi előadásaira mindig készült, jegyzeteket is írt, de ritkán láttuk felolvasni: élvezetesen, csipkelődő humorral fűszerezve, sodró lendülettel, szabadon beszélt. Szemináriumai izgalmasak és lüktetőek voltak. Soha nem tért ki a kérdések, még a legkellemetlenebbek elől sem. Aki nem iratkozott fel az első körben, már nem fért be az óráira. Pedig nem lezserségről volt ismert, sőt inkább szigorúnak hírlett. Sokfelé és sokakra figyelt. Őszintén érdekelte, hogy mi foglalkoztatja a diákot, mit kutat. S ha erre nem maradt idő az egyetemi órán? Nem volt rest bennmaradni, meghallgatni, odafigyelni. S ha az ember túlzottan szárnyalt, józanul lehozta a földre. Évről évre újabb és újabb szakdol-