Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Handbuch der Religions- und Kirchengeschichte der Böhmischen Länder und Tschechiens im 20. jahrhundert (Ism.: Fejérdy András)

232 TÖRTÉNETI IRODALOM A zsidóság 1938-1945 közötti hányatott sorsát Marta Malá tanulmánya ismerteti. Miután az üldözött zsidók csak viszonylag kevés esetben számíthattak más vallású honfitársaik szolidaritására, és ugyancsak kevesen voltak, akik idejekorán el tudták hagyni az országot, a legtöbb csehországi zsidót a theresienstadti gettóba deportálták. A deportálások nem csupán a vallásos zsidókat érintették, hanem mindazokat, akik a náci zsidótörvények értelmében zsidónak számítottak. A szerző rámutat, hogy ez többek között azzal a sajátos következménnyel járt, hogy az elvilágiasodott zsidók, akik már régen elveszítették kapcsolatukat a zsidó hitközségekkel, nem egyszer éppen Theresienstadtban találkoztak először a zsidó vallás szertartásaival. A csehországi zsidók többsége számára mindazonáltal nem Theresienstadt volt a végső állomás, hanem az auschwitzi ill. a treblinkai koncentrációs táborok. Az üldöztetések következtében így a Protektorátusban élő 118 310 zsidónak csupán egy tizede élte túl a világháborút. Monika Hankovának a zsidóság további sorsát feldolgozó — már a harmadik kronológiai egységben olvasható — tanulmányából kiderül, hogy a túlélők és az emigrációból visszatérők számára korántsem volt egyszerű az újrakezdés. A pszichés és anyagi nehézségeken túl ez többek között abból is fakadt, hogy a csehszlovák állam 1945 után homogén nemzetállamként definiálta önmagát, ami a zsidók számára a gyakorlatban azt jelentette: az első köztársaság időszakától eltérően már nem számítottak nemzeti kisebbségnek. Az új helyzet egyik következménye volt az is, hogy az 1939 előtti időszakra jellemző — ortodox, cionista és „tschechojude" irányzat közötti — megosztottságot 1945 után a különböző irányzatok fokozottabb együttműködése váltotta fel. A második kronológiai egység végén Martin Zuckert tanulmánya foglalja össze az 1945-48 közötti időszak egyházi és vallási vonatkozásait. A szerző rámutat: jóllehet a szudétanémetek kitelepítése és a holokauszt jelentős mértékben megváltoztatta Csehszlovákia vallási-felekezeti térképét, az 1945 utáni újrakezdés az első köztársaság konszolidált időszakának, a húszas évek második felének egyházpolitikai viszonyaihoz való visszanyúlási kísérletként jelentkezett. Az első világháború utáni kultúrharc azonban a katolikus egyház esetében nem ismétlődött meg, mert a Protektorátus alatt tanúsított ellenállás révén a többi felekezetéhez hasonlóan, a katolikus egyház presztízse is növekedett. A tekintélynövekedés következményeképp az antiklerikális pártok is visszafogott magatartást tanúsítottak 1945 után, ez pedig lehetővé tette a katolikus egyház számára, hogy konszenzusos politikát folytasson. A konszenzusos politika intézményes keretéül az a Nemzeti Front szolgált, melynek az első szabad választásokon számottevő relatív többséget szerzett Kommunista Párt volt a meghatározó ereje. Az első években mindazonáltal a kommunisták is kerülték az 1918 utáni időszakra jellemző kultúrharcot, és programjuk végrehajtását csak fokozatosan kezdték meg. Annak köszönhetően, hogy a nyilvánosság előtt a marxizmus és kereszténység összeegyeztetésének szükségességét hangoztatták, a nyílt konfliktusokat kétségtelenül sikerült elkerülni, olyannyira, hogy a cseh püspökök 1946 októberében úgy nyilatkoztak: az egyház és az állam közötti viszony barátságos. A jelentős részben szekularizált közvélemény előtt a két világháború közötti kultúrharc katolikus élharcosa, a Néppárt sem kívánta a konfliktusok élezését. A katolikus egyház ezért lehetőség szerint csupán a színfalak mögött vitatta azokat az intézkedéseket, amelyeket — pl. a földreform és iskolapolitika terén — sérelmesnek tartott. A konszenzusos modell törékenysége azonban már rövidtávon nyilvánvalóvá vált. A katolikus egyház erőteljes fellépésének hiányában például valóságos „egyházmentes" övezet alakult ki a korábban németek által lakott területeken. A három millió némettel együtt ugyanis 1600 papot is kitelepítettek az országból, és a fellépő paphiány következtében egész esperességek szűntek meg. A konszenzusos politika gyengeségét jelzi továbbá, hogy a kommunista irányítású mezőgazdasági minisztérium az államosítás ürügyén már kezdettől fogva komoly sikereket könyvelhetett el a szekularizáció terén. A katolikus egyház ugyanis nem mérte fel kellően annak veszélyét, hogy az első időszakban főleg a „német" szerzetesrendek vagyonát érintő államosítások 1946 közepétől precedensül szolgálhattak a „cseh" szerzetesrendek vagyona esetében is, és csak megkésve — és akkor is gyengén — kezdte képviselni azt a jogi álláspontot, hogy itt nem magánvagyonokról, hanem egyházi célvagyonról van szó. Martin Zückert 1945-48 közötti átmeneti korszakot elemző írása alapján tehát megállapíthatjuk: a katolikus egyház számára a konszenzus és konfliktus kettőssége jellemezte ezt az időszakot, a csehszlovák egyház és az evangélikus egyházak ellenben örömmel üdvözölték a végbemenő politikai és társadalmi változásokat. A túlnyomórészt polgári származású hívekkel rendelkező protestáns egyházak teológiai irányzatai ugyanis pozitívan viszonyultak a társadalmi reform gondolatához. A protestáns egyházak pozitív hozzáállásán az 1948-as kommunista hatalomátvétel sem változtatott egy csapásra. Martin Teplynek a harmadik, 1948-1989 közötti egyháztörténetre vo-