Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Handbuch der Religions- und Kirchengeschichte der Böhmischen Länder und Tschechiens im 20. jahrhundert (Ism.: Fejérdy András)

233 TÖRTÉNETI IRODALOM natkozó kronológiai egységben található tanulmányából kitűnik, hogy a csehszlovák egyházban a fiatal teológusok Miroslav Nóvák körül kikristályosodó csoportja a forradalmat úgy értelmezte, mint a jelenben végbe menő eszkatológiát, Isten országának földi megvalósítását. Katharina Kunter ugyanott arra utal, hogy a cseh evangélikus egyházban mindenekelőtt a nemzetközi tekintélynek örvendő Josef Luki Hromádka volt az, aki kifejezetten pozitívan tekintett a végbemenő változásokra. A száműzetésből visszatérő protestáns teológus ezektől ugyanis a kereszténység és szocializmus pozitív szintézisét remélte. Meggyőződése oly mély volt, hogy az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után is következetesen kiállt az új rendszer mellett, és annak pozitív alakítását szorgalmazta. Jirí Hanus a katolikus egyház történetének 1948 utáni alakulása kapcsán arra mutat rá, hogy a katolikus egyház konfliktuskerülő stratégiája, a protestáns egyházak pozitív viszonyulása és társadalmi reformokat támogató magatartása, valamint a hagyományos cseh antiklerikalizmus mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy az 1948-as hatalomátvételt követően a Kommunista Párt rövid átmenet után radikális, minden korábbi kultúrharcot felülmúló támadást indított az egyházak ellen. Ennek a támadásnak fő újdonsága nem a választott eszközökben állt, hanem abban, hogy a kommunista valláspolitika a két világháború közötti kultúrharctól eltérően nem csupán a katolikus egyházat, hanem minden vallási közösséget intenzíven támadott. Az első, és leglátványosabb támadások mindenesetre ismét a katolikusokat érték. Már 1949 őszén megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatásának és vagyonuk megszerzésének előkészítése, és 1950 márciusában sor került az első — már egyértelműen koncepciós — egyházi perre is. Az első perek még a szerzetesrendeket érintették, de azok az eljárások sem várattak sokat magukra, amelyek a teljes püspöki kar kikapcsolását célozták. 1950-51-ben négy püspököt ítéltek hosszabb szabadságvesztésre, majd további püspökök — köztük Josef Beran prágai és Josef Karel Matocha olmützi érsekek — internálása, elszigetelése következett. A püspökök és a szerzetesrendek kikapcsolásával a hatalomnak Jaroslav Cuhra szerint nem csupán az egyház megtörése volt a célja. Az ellenük folytatott perek egyrészt a kommunizmus totális igényének mindenki számára nyilvánvaló jelei is voltak, másrészt pedig hozzájárultak a kommunista uralom arculatának alakításához is. Azáltal ugyanis, hogy a perek — és különösképpen a szerzetesrendekkel szembeni eljárások — során a hatalom támaszkodhatott a Csehszlovákiában a 18. század óta jelen lévő antiklerikális hagyományokra, viszonylag széles körben sikerült elfogadtatni az egyház elleni fellépést. Ez a társadalmi támogatottság pedig a szomszédos államokhoz képest lényegesen nagyobb mozgásteret biztosított a csehszlovák kommunista egyházpolitika számára, olyannyira, hogy a rendszer hatalma az ötvenes évek elején egyenesen korlátlannak tűnt. Miközben más felekezeteket és vallási közösségeket is sújtott az üldöztetés, az 1950-ben felszámolt és az ortodox egyházba integrált görög katolikus egyház mellett a katolikus egyház maradt a rendszer fő ellensége. Nem elégedtek meg azzal, hogy visszaszorították az oktatásra és az ifjúság nevelésére gyakorolt befolyását, hanem azt is elérték, hogy bármiféle legális vallási tevékenység csak a templomok falai között valósulhatott meg. Az egyház cselekvőképességének bénítására is komoly erőfeszítéseket tettek. Ennek fő eszköze a katolikus egyházon belül az ötvenes és hatvanas években az állami ellenőrzés alatt álló papi békemozgalom, a hetvenes és nyolcvanas években pedig a Pacem in terris volt. Mindkét bábszervezetnek az volt a célja, hogy az egyházat, és a püspökök tekintélyét belülről gyengítsék. A megszorítások és a szigorú ellenőrzés miatt a katolikus egyháznak az ötvenes években jóformán csak az illegális működés lehetősége maradt meg, ami papok és püspökök titkos felszentelését is magával hozta. Az ötvenes évek egyházpolitikájának, az ateista társadalom erőszakos létrehozására tett erőfeszítéseknek következményei kihatottak a nyolcvanas, sőt még a kilencvenes évek vallási viszonyaira is. Érdemben az 1968-as prágai tavasz kapcsán meginduló kérészéletű egyházi-vallási újjászületési kezdeményezések sem voltak képesek ezen változtatni. A hagyományos vallásosság 1968-ban tapasztalható felélénkülését — melyet elsősorban a keresztelések és a zarándoklatokon résztvevők számának növekedése, valamint a papi hivatás vonzóbbá válása mutatott — hiába követte hamarosan az állami egyházüldözés korrekciója: a foglyok szabad lábra helyezése, a titokban szentelt püspökök legalizálása és az iskolai hitoktatás rendjének újraszabályozása. A 60-as évek végétől végrehajtott „normalizáció" az egyháztörténelem szempontjából lényegében az ötvenes évek gyakorlatához való visszatérést jelentette, amennyiben az állam következetesen folytatta az egyházak megbénításának és felszámolásának politikáját. Változás csupán abban volt észlelhető, hogy a büntetőjog szigorú alkalmazása helyett a hatalom céljait inkább az egyházi vezetés és klérus viszonyának manipulációjával kísérelte meg el-