Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Vári, András: Herren und Landwirte. Ungarische Aristokraten und Agrarier auf dem Weg in die Moderne (1821-1910) (Ism.: Ö. Kovács József)

213 TÖRTÉNETI IRODALOM szerző a politikának, a politizálásnak egy új, árnyalt értelmezését nyújtja, amely abból a kortársi tapasztalatból is kiindulhatott, hogy a konzervatívok kollektív módon nem, de egyéni módon, sajátos szerepvállalással befolyásolták a közügyeket. Lényegében ekkor ők jelentették azt a politikai erőt, amely legális módon felléphetett az ország autonómiája mellett. A könyv szerzője az egyesületi élet szervezőinek nyilvános megnyilatkozásait és levelezését, naplóit az életrajzi szakaszokkal párhuzamosan elemzi. A szövegértelmezések mellett az egyesület történetét vidéki jelenlétén keresztül, a taglétszám tükrében is bemutatja. Az érdekérvényesítő csoportként megjelenő egyesületi vezető arisztokraták szerepét és súlyát nyomon követhetjük a bankokban, vasúti és egyéb vállalkozásokban. Arnyait megfogalmazásokat olvashatunk a „régi" és „új' üzlettársak szélesebb és korábbi köréről, amelyek a történeti jelenségek szervesebb, életszerűbb bemutatását eredményezik. A harmadik történelmi periódusban (1879-1894) elsősorban az agrárkrízis hatása érvényesült. Fiatal arisztokraták egyik csoportja a nyilvánosság előtt olyan tematikával jelent meg, amelynek többek között része volt a kapitalizmuskritika, a paraszti öröklési jog átalakítása, a kisparasztok telepítési programja, a parasztság megmaradását biztosító bérletrendszer kialakítása, hitelszövetkezetek létesítése, az agrárérdekeket szem előtt tartó védővámpolitika. Mindennek bemutatása során a szerző elemzi a kormányzati politikát, majd pedig annak 1893 utáni töréspontjait. Az agrárkrízissel összefüggésben esik szó a tiszaeszlári perről és következményeiről. A németországi összevetésből kiderül, hogy a legtöbb magyar agrárius a németekkel szemben távol tartotta magát a hecckampánytól. Ugyanakkor ez a magatartásmód a szerző szerint nem azt jelentette, hogy az antiszemitizmustól érintetlenek maradtak volna. A kérdéskör ismert jelentősége és összetettsége miatt fontos lett volna, ha ezt a megállapítást lábjegyzettel és forráshellyel látja el. Annak ellenére hiányolom ezt, hogy a könyv egyéb részeiben találhat az olvasó adalékokat. A három mágnás (Apponyi Albert gróf, Károlyi Sándor gróf és Széchenyi Imre gróf) életrajzi ismertetése, szocializációjuk, az egyes életszakaszokhoz kötött tapasztalataik és döntéseik, kezdeményezéseik, vagy éppen bukásaik bemutatása igen plasztikusan tárják elénk a kortársi miliőket. Ezek sorából külön is kiemelném a Széchenyi életrajzot, vagy éppen az utótörténeti, ideológiailag torzított múltkép példájaként megemlített Károlyi Mihály emigrációjában keletkezett szövegének kritikáját. A gazdakörök, gazdakongresszusok, az OMGE utólagos (politikai) történetírói értelmez-éseit ismertetve a szerző a tagsági összetétel alapján is képes cáfolni ideológiai kliséket. Az 1881 és 1886 közötti nyilvánosság előtt zajló vitákat agrárdiskurzusként bemutatva a magyar Apponyicsoport tevékenységét itt is összeveti a német konzervatív programmal. A középosztály és a paraszti öröklésjogi vita mellett kiemelt jelentőségű, részleteiben is kifejtett az 1885. évi budapesti nemzetközi mezőgazdasági kongresszus történeti ismertetése. Mivel ennek felvetései, állásfoglalásai látszólag érintetlenül hagyták a kormányzati politikát, kérdés, hogy mindennek miben volt „politikacsináló", történelmi jelentősége? A szerző külön fejezetben tárgyalja a szövetkezeti formák előtörténetét, az agráriusok és a kormányzati hitelszövetkezeti (még részletesebben a Pest megyei) kérdését, az agrárgazdasági strukturális változások és a hitelhiány, az eladósodás, az uzsora problémáját. Igen szemléletes a szereplők háttéregyeztetéseiről, gondolkodási horizontjáról részleteket feltáró levelezések elemző bemutatása, így például Károlyi Sándor Apponyihoz írt 1891. évi levele, vagy a fiatal Bethlen András gróf birtoklással, hitbizományokkal, bérletekkel, szövetkezeti rendszerrel kapcsolatos elképzelései. A szerző az agrársajtó és egyéb kortársi történeti források tükrében arra a megállapításra jut, hogy az 1890-es években vége lett a reálpolitikai korszaknak. Ennek egyik példájaként a Katolikus Néppárt működését is megemlíti, amely utalás ugyanakkor a kérdéskör további kutatási feladatait is jelzi, hiszen ismét gyér vagy éppen hiányzó lábjegyzetekkel találkozhat az olvasó (186.). Az agráriusok nyilvános szerepvállalásának negyedik periódusában (1895 és 1914) a különböző politikai és társadalmi csoportok feszültségei váltak igen meghatározóvá, amelyek sok tekintetben radikalizálták a viselkedésformákat. Az OMGE belső működése és konfliktusai, a kormányzati politika akciói, az 1897. évi rutén segélyezési program hátterének árnyalt elemzései, valamint például Károlyi Sándor 1898. évi, hosszan idézett, bár nem a nyilvánosságnak szánt levele és az ezekhez kapcsolódó kommentárok alkotják a befejező részek jelentős mondanivalóját. További összefoglaló fejtegetések szólnak a több korszakon át vizsgált társadalmi szerepváltozás módosulásairól (a tradíció és a nagybirtokosi pozíció meghatározó tényezőiről). A szerző megítélése szerint az arisztokrata lét központi dimenziója még 1849 után is a hatalmi, vezetési igény volt. Ugyanakkor kitér azokra a modern identitásképző tényezőkre is, amelyek mentén az egyes életpályákat egy tanulási folyamat résztvevőiként, tehát változó helyzetekben igyekszik bemutatni.