Századok – 2010
TÖRTÉNETI IRODALOM - Vári, András: Herren und Landwirte. Ungarische Aristokraten und Agrarier auf dem Weg in die Moderne (1821-1910) (Ism.: Ö. Kovács József)
212 TÖRTÉNETI IRODALOM gük ellenére — összességében sikeresnek minősíthetők. Leginkább onnantól kezdve jeleníthetők meg azok a krízisreakciók, amelyeket az utókor szemlélője realitásvesztésnek, átideologizálásnak minősíthet. A szerző itt megemlíti, hogy ezek a jelenségek a néhány évtizede megfogalmazott német külön út — egyébként igazoltan vitatható — téziséhez is kapcsolhatók. A könyvben visszatérően találkozhatunk az itt is alkalmazott szövegalkotói technikával, aminek Vári András gyakorlott mestere, hogy érdekfeszítő, nyelvi virtuozitással változtatja a kortársi és kommentátori nézőpontokat. A kutatási helyzetről szóló áttekintésből mindenekelőtt kiderül, hogy az egyesületi (a Magyar Gazdasági Egyesülettől az Országos Magyar Gazdasági Egyesületig) kiadványok jelentik az egyik legfontosabb forrásbázist, hiszen azóta már nem áll rendelkezésre az eredeti levéltári dokumentáció. Célszerű itt is kiemelni azokat az eszmetörténeti munkákat, amelyek az 1970-es évek óta foglalkoztak a neokonzervativizmussal. Ezek elsősorban az antiliberális álláspontok, azaz egy redukált történetkifejtést követve, különböző érdekeket mintegy visszavetítve igyekeztek megtalálni a megfelelő „előképeket". A szerző, szem előtt tartva német nyelvű olvasóinak jogos igényét, a nagyobb fejezetek elején a politikai és gazdasági keretfeltételek ismertetését nyújtja. A könyv külön fejezetben foglalkozik azzal, hogy miként értelmezhető az agrárius kifejezés. Ennek kortársi forrásbázisaként az egyesületi dokumentációt elemzi, amely az ideológiai álláspontok mellett a kulturális manifesztáció konstruálását is lehetővé teszi. Mindamellett a szerző igen kritikus a leegyszerűsített ideológiai kontinuitásra támaszkodó közelítésmódokkal és magyarázatokkal, amely utótörténeti torzítások napjainkban is megjelennek a szakirodalomban. Ezek cáfolatához, a differenciált vélemény kialakításához először is a személyhez kötött, életszerű kortársi kontextusok ábrázolása volt szükséges. Az egyes életrajzokból így többek között az is kiderül, hogy az agrárius ideológia és mozgalom elsődleges képviselői képzett, művelt emberek voltak. Az agrárvilághoz kötődő szerveződések, véleményformálások, intézményesülések periodizációját illetően a szerző négy különböző időszakot sorol fel. Az elsőben, 1821-től 1847-ig szerinte az ideológia kevésbé játszott szerepet, sokkal fontosabb volt a gyakorlatias, mezőgazdasági egyesületi élet felvilágosító, képző jellege. A szerző tudatosan használja azokat a társadalomkutatási fogalmakat és kategóriákat, amelyek új értelmezési keretet adnak a már egyébként ismert reformkori nyilvánosság történeteinek, így például a lónevelés és lóversenyek társadalomalakító jelentőségének. A lófuttatások érdekében szervezett egyesület informális társaságként, a gazdasági életet alapvetően hazafias vállalkozásként, előmozdítóként jelenik meg. A szerző ezt a változó elitszerepet összeveti az angol arisztokrácia életmódjával is, melynek során Norbert Elias elterjedt tézisével (miszerint a sport elterjedése és népszerűsége a szenvedélyek és azok által vezetett cselekvések fölötti kontrollként keletkezett volna) szemben azt állítja, hogy az nem általánosítható. Szerinte, a konkrét történeti életpályák elemzése alapján sokkal inkább arról van szó, hogy egyes arisztokraták éppen az ilyen szenvedélyek, vonzalmak szabadjára engedésével igyekeztek megőrizni a személyes kiválóságukat és előkelőségüket. Olvasóként mindehhez hozzátehetjük, hogy bármilyen színvonalasan nagyívű és izgalmas társadalomtudományi érvelés (lásd például Max Weber protestáns etikájának történetkutatói tesztelését) rendszerint megbicsaklik, viszonylagossá válik a konkrét történeti szituációkban, terekben folytatott elemzések során. A gazdatisztek, személyi titkárok, urasági ügyvédek, ügyintézők — változó névvel, de közel azonos tartalmi funkcióval — az egyesületben megbízóik, uraik kliensekét válnak aktív taggá. A szerző részletezi társadalmi összetételüket, a professzionalizációs folyamatot, az egyesület és a Magyar Gazda című lap kapcsolatát, majd szétválását. A gazdasági egyesület második korszaka 1849 és 1878 között volt, amelynek alperiódusai egyszerre tükrözik a politika- és gazdaságtörténeti határokat. Ekkor alakul ki — és nyúlik el 1878-ig — a sajátos agrárlobbi tevékenysége. Ebben az időszakban azonban az ügyintézők, gazdatisztek és a mágnások útjai elváltak. Az utóbbiak a költségeket a korábbiakhoz képest sokkal inkább szem előtt tartó kapitalista nagybirtokosokká váltak, akik a személyzet számát jelentősen csökkentették, aminek az is következménye lett, hogy a gazdatisztek kiléptek az egyesületből. A forradalom és a szabadságharc utáni időszakot egy alkalmazkodási kényszerként, folyamatként ábrázolva minősíthető gyorsnak az, hogy már 1849 januárjában felállt az egyesület alternatív vezetése. Ezzel kapcsolatban is a szerző a konzervativizmust sajátos ellenállási stratégiaként értelmezi. Az idézett kortársak a forradalom utáni időszakot mint a polgárosodás redrkált formáját látták, amelyben a vallásnak is hangsúlyos társadalomszerveződési jelentősége voh. A
