Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Sarusi Kiss Béla: A természet által megerősített vár. Murány végvár és uradalma a 16. század második felében (Ism.: Bagi Zoltán)

1548 TÖRTÉNETI IRODALOM segítségével saját készleteiből képes volt eltartani magát. Mindezek, valamint az alkalmanként kiosztott sajt és hal biztosította az őrség megfelelő élelmezését. Az előállított javak árát árszabások határozták meg. Mindezek alapján a szerző megállapítja, hogy szoros összefüggés állt fenn a limitáciök, a gazdálkodás, és a zsoldfizetés között. Azok a katonáknak azonban, akik a hegy lábánál épült várkastélyban teljesítettek szolgálatot, maguk kellett gondoskodniuk élelmezésükről. A magyar végvárrendszer erősségei közül Murányban öntöttek elsőként ágyút, összesen egy tucatot. Ehhez járult még ismeretlen számú szakállas puska előállítása is. Mindezekhez — az egyébként rossz minőségű fém — az uradalom vasbányáinak adójából származott, hiszen Murány a 16. századi Magyar Királyság vasércbányászatának legfontosabb központja volt. Az itteni huták és vashámorok működését az oszmán csapatok előretörése sem vetette vissza, s az általuk előállított termékeket a Magyar Kamara engedélyével még Erdélybe is szállították. A különböző gazdasági tevékenységek természetesen a megfelelő épületek építését is megkövetelték. 1558 januárjában a várban elkészült a malom, majd később egy kőből épült magtár, valamint fegyvertár és egy a lőpor tárolására alkalmas építmény. 1559-ig a vár vízellátást csak a ciszternákban felfogott esővíz biztosította, ezért egy 76 méter mély kutat fúrtak. A vár legfontosabb tisztségviselőit az úgynevezett Cigánytoronyban, míg a felfogadott zsoldosokat egyrészt a vár belső területén felállított fakalyibákban, másrészt a különböző gazdasági épületekben szállásolták el. Murány tisztségviselőinek (udvarbíró és kapitány) kellett gondoskodniuk a jogszolgáltatásról, teljes jogú meghatalmazottjaiként a birtokosnak, ebben az esetben az uralkodónak. 1549 és 1572 között az itt lezajlott tárgyalások alapján a lőcsei hóhér összesen 22 személyt végzett ki, állapítja meg Sarusi Kiss Béla. A szerző külön fejezetet szentel a murányi uradalom lakóinak, a vár katonai és gazdasági tisztségviselőinek, valamint katonáinak társadalmi összetételével, a külföldiek esetében származási helyük beazonosításával, valamint egyéni életpályák megrajzolására is lehetőség szerint sort kerít. A magam részéről ezt egy nagyon fontos kezdeményezésnek tartom, hiszen egyrészt ezeken keresztül pontosabb ismereteket szerezhetünk a korszakról, s az azt működtető folyamatokról. Másrészt a német új típusú hadtörténetírás (neue Militärgeschichte) kutatásainak egyik fontos iránya a katonák mindennapjainak bemutatása, illetve a zsoldba fogadottak és környezetük együttélésének vizsgálata. Ez az érdeklődés azonban leszűkül egyrészt a német nyelvterületre (leginkább a Porosz Királyságra), másrészt időben a 18. század közepétől induló időszakra korlátozódik. Mindezért úgy vélem, hogy Sarusi Kiss Béla munkájának eredményei nem csupán a magyar, de a német történetírás számára is érdekes és fontos adatokkal szolgálnak. A Murányban szolgált protestáns egyházi személyek — Maskó Menyhért és Julius von Herberstein kapitányok támogatásával —jelentős szerepet játszottak abban, hogy a környéken a protestantizmus elterjedjen. Előbbi kezdeményezése hívta életre a Murány-vidéki evangélikus egyházkerületet, amely élére 1566-ban meghívta Ciprian Fried esperest. Mint szuperintendens ő adja ki itteni lelki szolgálata idején a Murány vidéki/völgyi testvéreknek 25 pontból álló hitvallását. A szerző — mint láttuk — monográfiájában valóban sokrétű elemzést ad, hiszen Murányt nem csupán, mint a végvárrendszer egyik stratégiailag is kiemelkedő fontossággal bírt elemét, vagy mint uradalmi központot mutatja be, hanem olyan meghatározó helyként, amely több szempontból is rendkívül nagy hatást gyakorolt környezetére. így például kutatásai kiterjedtek olyan területekre is, mint a vasgyártás és vasgazdálkodás kérdéseire, bíráskodásra, a vár és uradalom társadalmi összetételére, valamint a reformáció terjesztésében betöltött szerepére is. Mindezek segítségével olyan fontos problémákat sikerült tisztáznia, amelyek más végvárak történetének kutatása esetében is fogódzót adhatnak. így például a vár birtokviszonyainak, a hegyi várak hadászati értékének, a környék kormányzásában elfoglalt helyének, élelem- és hadszer-ellátásának, az itt folytatott „polgári" és „büntető"-ítélkezés gyakorlatának, a Murány történetétől elválaszthatatlan vasbányászatnak, valamint az itt szolgált tisztviselők és zsoldosok egyéni karrierjének vagy felemelkedésének kérdéseit. Mindezek alapján úgy gondolom, hogy Sarusi Kiss Béla több mint egy évtizedes szisztematikus kutatósain alapuló monográfiája új irányt szab a magyarországi és esetleg a szlovákiai végvárkutatásnak, s a Budapest Főváros Levéltár most indult tudományos sorozatának szerkesztője remekül választott, amikor ezt a munkát szemelte ki arra, hogy elsőként jelenjen meg, s reprezentálja az intézményben folyó igen komoly és értékes munkát. Bagi Zoltán