Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - A pécsi egyházmegye története I. A középkori évszázadai (1009-1543). (Ism.: Veszprémy László)

1540 TÖRTÉNETI IRODALOM Történetüket jól áttekinthető táblázatok (név, patrocínium, alapító, alapítás ideje és utolsó említés), valamint grafikonok, térképek és táblázatok érzékeltetik. Ezt egy kézikönyvszerű áttekintés követi az egyes helyek történetével, lehetőség szerint alaprajzával, olykor rekonstruált számítógépes távlati képével, pecsétjükkel. Nem volt Fedeles Tamásnak és Kiss Gergelynek könnyű dolga, amikor az ötödik fejezetben az egyházi gazdálkodásra vonatkozó adatok gyűjtötték egybe. Az egyházi birtokok a Dunántúlon — Engel Pál kutatásai alapján — az országosnál magasabb arányt értek el, s ez igaz volt Tolnára, Baranyára, ahol akár az egyharmados arányt is elérték, a birtokok jelentős része a püspök és a székeskáptalan birtokában volt. Az uradalomszervezet központjai Pécs mellett Mohács és a tolnai Szász voltak. A birtokigazgatás személyzetét táblázatok mutatják be, a jövedelemstruktúrát pedig a tized és kilenced beszedése gyakorlatának elemzése. Látványosabban megragadhatók a főpapi jövedelmek és seruitiumok alakulása, amiből kiderül, hogy a pécsi püspök az ország leggazdagabb egyházi máltóságai közé tartozott, a 14. században az esztergomi érseket is megelőzte. Igaz, Pécs már a 12. század végén is a közepesen gazdag egyházmegyék közé tartozott. Érdekes az összehasonlítás a közép-kelet-európai leggazdagabb egyházmegyékkel, amiből pedig az derült ki, hogy Pécs a messze vezető salzburgi tartomány mögött a legtehetősebbek középmezőnyébe tartozott. Hasonlóan előkelő helyezést találunk a hazai préposti stallumok 15. századi éves jövedelmei összehasonlításában, ahol csak Eger és Esztergom előzi meg. A szerzetesi intézmények gazdálkodás csak Báta, Földvár, Pécsvárad és Szekszárd esetében volt valamelyest megragadható. A hatodik fejezetben Sümegi József ismét széles európai kitekintéssel vezet be a búcsújárás és zarándoklatok témakörébe. Először a nagy európai búcsújáróhelyeket felkereső pécsi egyházmegyei zarándokokat veszi számba, így a római Szent Lélek-társulat pécsi egyházmegyei tagjainak arányát értelmezi. Kiegészítésképpen itt utalunk a bázeli Hans Rot 1440-es szentföldi zarándoklatára, amelyen egy magyarországi csoport is részt vett, köztük Pécsi Péter, Tornai (talán Tolnai) Bertalan, Szlavóniai Péter, összesen nyolcan, jórészt egyháziak (erre ld. Werner Paravicini, Hg., Europäische Reiseberichte des späten Mittelalters. Teil. 1. Frankfurt, 1994, 89-91.) Ezt követően áttér a legjelentősebb magyarországi zarándokközpontokra, s végül az egyházmegye területén található országos (Báta, Újlak), illetve lokális jelentőségű helyeket veszi számba. Részletesen és izgalmasan tárgyalja a bátai Szent Vér ereklye, valamin Kapisztrán Szent János kultuszát a legfrissebb szakirodalom alapján, ami indokolt is, hiszen egészen a török hódításig mindkét hely az ország leglátogatottabb kegyhelyei közé tartozott. A pécsi kultuszközpontokat is számba veszi, köztük a székesegyházban a Szent Kereszt oltár alatt a boldogként tisztelt Mór püspök sírjával, illetve a Miklós püspök által 1355-ben épített Aranyos Mária kápolnával, ahol a már említett genti Szt. Livinus ereklyéit is elhelyezték, a Szent Bertalan templomot a névadó ereklyéivel, vagy a domonkos kolostor Szent Vér ereklyéjével. Ehhez kapcsolódóan Török József (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Hittudományi Kar) a pécsi liturgia jellegzetességeit tekinti át az 1499-es pécsi missale alapján. A hetedik nagy fejezetet az oktatás, kultúra területének szentelték, ahol Fedeles Tamás a pécsi egyetemmel (Studium Generale Quinqueecclesiense), Sarbak Gábor a könyvkultúrával, Varga Szabolcs a Mohács utáni művelődés kérdéseivel, Koszta László pedig az egyházmegyében működött hiteleshelyekkel foglalkozik. Fedeles Tamás az egyetem alapítását az 1358-as velencei-magyar béketárgyalásokig vezeti vissza, amikor a magyarok találkoztak a padovai diplomatával, Bartolomeo Piacentinivei. Neki a későbbiekben nagy szerepe lehetett az egyetem pápai engedélyének a kijárásában, miként az egyetem maga is a bolognai-páduai mintát követte. Felteszi, hogy az alapítás hátterében a hazai capella regia diplomatái, elsősorban jogi tanulmányokat nyújtó iskolájának szánták. Kitér a visszatérő kérdésre, vajon kapott-e az egyetem szerepet a balkáni eretnekségek elleni küzdelemben, amire egyértelműen tagadóan válaszol Fedeles. Az egyetemnek különben sem volt teológiai fakultása, amiben a krakkói „precedens" és a prágai kar védelme állhatott. Helyesen utal Timkovics Pál eredményeire, amennyiben a Pécsi egyetemi beszédeknek semmi közük sem lehetett az „egyetemhez", hiszen azt még egy domonkos szerzetes a 13. század utolsó harmadában állította össze. Markáns ellenvéleményt fogalmaz meg Sándor Mária régész nézetével szemben, miszerint az Aranyos Mária-kápolna maradványaitól keletre az egyetem előadótermét (magna aula) találták volna meg, ami aztán Zrínyi Miklós 1664-es ostroma során dőlt romba. Ügy interpretálja a régészeti leleteket, hogy a korabeli épület inkább a székeskáptalanhoz tartozott, hiszen a korabeli egyetemeknek nem volt szükségük megépített székhelyre. (Mindez nem ad felmentést arra, hogy a „terem" évek óta nem látogatható). Úgy gondolja, hogy az egyetem az 1390-es évekig működhetett, de az óbudai egyetem alapítását biztosan nem érte meg.