Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - A pécsi egyházmegye története I. A középkori évszázadai (1009-1543). (Ism.: Veszprémy László)

TÖRTÉNETI IRODALOM 1539 daságilag, társadalmilag és a városi építészeti teret illetően egyaránt meghatározó volt. Igaz, hogy Magyarországon a Kubinyi András kidolgozott vizsgálati rendszer kritériumai alapján Pécs csak a másodrendű várások közé tarozott, de azok között az első helyen állt, 5-6 ezer főre becsült késő középkori népessége pedig a hazai nagyobb városok közé helyezte. A Pécsett élő klerikusok száma a város népességének 4-6 százalékát adhatta, azaz kb. 270-300 főt, amit pl. a székeskáptalan 40 tagja, a társaskáptalan 10-12 taggal, valamint az alsópapsággal, a diákokkal, a plébániák (45 fő körül) és szerzetesrendek, ispotály tagjai tettek ki. A pécsi püspökvár becsült klerikusi száma, 110-115 fő nem kevés, ha a prágai dómban a 14. században 200 klerikussal számolnak. A püspökség a városszerkezetet is alakította, a püspöki központtal (székesegyház, Keresztelő Szt. János társaskáptalan, püspöki palota stb.) a káptalani városrész ellenpontot képzett a piacteret uraló Szent Bertalan plébániatemplommal. Elhelyezi térben a hiteleshelyi tevékenységet végző kancelláriát (a püspökvártól délre lévő Szent István kápolnában tettek esküt a nemesek), az ereklyékhez érkező (Veronika képéhez pl. 1462-ben, a jajcai diadal előtt) zarándokok és körmenetek útvonalait, a temetők elhelyezkedését. Az egyházmegye és a püspöki székhely története már a Mohács utáni években zaklatottá és viszontagságossá vált, elsősorban azért, mert sem János király, sem Ferdinánd nem tudott hathatós védelmet biztosítani a térségnek, s a pártállását gyakran váltó Török Bálint kalandor politikájának az egyházi birtokok megszerzése fontos eleme volt, s nem véletlenül az 1540-es évekre Tolna megye legnagyobb birtokosa lett. 1529-ben súlyos károkat okoztak a török csaptok a városban, 1536-ban a Dráván túli területek jelentős része oszmán uralom alá került, ide menekült a pozsegai káptalan, majd Pécs is komolyabb ellenállás nélkül elesik, a káptalan és püspök Pozsonyba teszi át székhelyét: az egyházmegye középkori története ezzel le is zárul. A harmadik nagy fejezetben Koszta László és Fedeles Tamás a pécsi székeskáptalan, a pécsi kisprépostság, vagyis a Keresztelő Szt. Jánosról elnevezett társaskáptalan történetét tárgyalja. Külön mutatják be a pozsegai társaskáptalant (Koszta László), a főesperességeket (Kiss Gergely, Pécsi Tudományegyetem), és a patrocíniumokat (K. Németh András, Városi Múzeum, Paks). Az egyházi intézmények és egyházi méltóságok kapcsán bevezetnek azok európai és magyarországi történetébe is, mielőtt reátérnének a speciális pécsi helyzetre. Megismertetnek a kanonokok, prebendáriusok, alsópapság társadalmi hátterével, jövedelmi viszonyaival, egyetemi képzettségük arányával, a javadalmak betöltési módozataival (uralkodói, pápai, főpapi kinevezések) az egyházon belüli mobilitás lehetőségeivel. A pozsegai főesperesség esetében pedig izgalmas annak vizsgálata, hogy miként viszonyul egymáshoz a megye és az attól eltérő területű és központú főesperesség kialakulása, ahol is a Szerző az egyházi szerveződés elsőbbsége mellett érvel. A főesperességgel összekapcsolt társaskáptalant patrocíniuma (Szt. Péter) és egyházi joghatósága alapján nem sorolja a királyi egyházak közé (amiket szintén áttekint), a 12-13. század fordulóján a pécsi püspökök között keresi alapítóját Kalánt valószínűsítve. A káptalan 14. század közepe utáni története azonban mindmáig feldolgozatlan. A főesperességek vizsgálata során is a szakirodalom ellentmondó érvei ütköznek. Ezek kialakulása időben elnyúlt. Amíg a Drávától északra már all. század második felében megindult a folyamat (Tolna, Regöly, Baranya, Váty), addig ez a Drávától délre csak a 12. század közepére és a második felére tehető (Aszúág, Pozsega, Valkó, Marchia). Pozsega esetében a társaskáptalan megelőzte a főesperesség szervezését, a káptalan alapja egy jelentősebb plébánia lehetett. Marchia esetében pedig a Szerző is komolyan számol esetleges 11. század végi megszervezéssel. Az egyházas helyek áttekintése alapján a 373 templomból 172-nek ismert a patrocíniuma, s a legtöbbet az országos gyakorlatnak megfelelően Szűz Mária kapta, a második helyre az országos átlagot megelőzve Keresztelő Szent János került. Azt is alátámasztják a számadatok, hogy a térség a fejlettebb plébánia hálózatú területek közé tartozott (Baranya, Tolna), és a középkor végére az országos átlagot meghaladva Baranya megye északi és nyugati részén a falvak háromnegyede már rendelkezett valamilyen egyházi intézménnyel. A negyedik fejezetben a szerzetesség történetét és a szerzetesi intézményeket tekintette át Kiss Gergely és Sarbak Gábor (MTA-OSzK Res libraria Hungáriáé - Fragmenta Codicum kutatócsoport). Az áttekintés igen terjedelmes és nagy forrásanyagot mozgat meg, hiszen az egyházmegye területén a középkorban 78 szerzetes intézmény működött, köztük 18 Benedek-rendi és 16 ferences, míg a többi rend kisebb számban volt jelen, esetleg csak egyetlen intézménnyel (johanniták, ágostonos remeték, domonkosok, ciszterciek, beginák, templomosok, ágostonos kanonokok, pálosok, premontreiek [bizonytalan], domonkos apácák, karmeliták). A rendek szerinti bemutatás itt is tágabb időbeli és történeti keretek között tárgyalja az egyházmegyei rendházak sorsát.