Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - A pécsi egyházmegye története I. A középkori évszázadai (1009-1543). (Ism.: Veszprémy László)

1538 TÖRTÉNETI IRODALOM telepszik meg, de kétségei vannak azt illetően is, hogy a Kelet-Dunántúl a Karoling Birodalom által megszállt területek közé sorolható-e (eszerint a Conversio azonos alakú névalakja sem Pécsre vonatkozhat). A római kereszténységgel való kontinuitás lehetőségét is csak a szerémségi területen látja bizonyítottnak, vagyis a korábbi keresztény hagyományok nem játszottak szerepet az egyházmegye megszervezésében. Részletesen bemutatja Querfurti Brúnó tevékenységét és jelentőségét, anélkül, hogy nagyon helyesen, újabb találgatásokba bocsátkozna a fekete magyarok kilétét illetően. Kalocsa, Eger és Pécs szervezését patrocíniumaik alapján (Pál, János, Péter) egy időben történt aktusokként értékeli. Ezzel a püspökségek száma hétre bővült, aminek történeti, szimbolikus súlyát alapos érveléssel világítja meg. Úgy látja, hogy Pécs latin neve alapján nem lehet arra gondolni, hogy az egyházmegye adott nevet a székhelynek, hanem a kánoni előírásoknak megfelelően, a székhely a megyének. A régészti kutatások nyomán az egykori késő római temető területén all. század elejére öt ókeresztény egyházi épület maradványai valószínűsíthetőek. Az antik romok (romkontinuitás) mindazonáltal jelentős szerepet játszhattak, hiszen a püspökség központja az ókeresztény temető északnyugati sarkában alakult ki, amit az ókeresztény eredetű Cella Trichora középkori használata is támogat. Körüljárja a Péter király személyével kapcsolatos elméleteket, s úgy látja, hogy a korai székesegyház befejezésére majd csak Péter király jelentős anyagi támogatásával került sor. Nem kevésbé vitatott a püspökség határainak, azok változásának, a forrásokba történt későbbi betoldásoknak a kérdése (az alapítólevél 1404-es átírásban maradt ránk). Kiss Gergely (Pécsi Tudományegyetem) eredményei alapján a pécsi püspökség nyugati szomszédja már az alapításkor a veszprémi püspökség, keletre a kalocsai volt, dél felé, a Dráván túl pedig értelemszerűen nem volt szükséges a határ részletezése. Vitás kérdés, hogy a püspökség jogigénye és joghatósága Szávaszentdemeter felett miként alakult. A 13. században úgy látja, hogy a kolostor a kalocsai érsekséghez tartozott, s akkor, Bertalan püspöksége idején kezdtek nyomást gyakorolni és megszerezni a jogokat. A boszniai püspökség 1247-től Kalocsa-Bács alá került, a püspökség székhelye Diakóvárra került, joghatóságát elvesztve Bosznia felett, az egyházmegyén belül szerveződött meg, s terjedt ki joghatósági területe Valkó megyére. A második részben kerülnek bemutatásra a püspökök rövid életrajzzal, időrendben Koszta László, Fedeles Tamás és Varga Szabolcs tollából. A főpásztorokat bemutató fejezet értelemszerűen adat gazdag címszavai a kötet egyik legterjedelmesebb fejezetét alkotják. Szerencsés, hogy rögtön az első püspök nevét is ismerjük, Bonipertét, akit Györffy György nyomán Koszta László is Lombardiából érkezettnek tart, kapcsolatát Fulbert chartres-i püspökkel Hilduin személye alakíthatta. Ebben a vonatkozásban hivatkozik Nemerkényi Előd legújabb, Fulbert műveltségét tárgyaló tanulmányaira is. Mór, a második pécsi püspök és Bonipert püspöksége közötti kronológiai nehézséget azzal hidalja át, hogy szerinte Bonipert halála előtt Pannonhalmára vonult vissza, ami alapján bencés voltát is valószínűsíti. Simon püspök, miként a többi korai főpap életét is számos feltételezéssel lehet csak rekonstruálni, ami már önmagában is érdekes, gondolatébresztő (olykor akár ellenvetéseket, kételyeket felvető) olvasmánnyá teszi a rövid életrajzokat. A szócikkekben, amelyek sokszor az országos köztörténetben is nagy szerephez jutó politikusokról szólnak, jó minőségű felvételek mutatják be a fennmaradt főpapi pecséteket, címerüket, sírkövüket (bár Váraljai Szaniszló szepeshelyi sírját nem látjuk), okleveleiket, az illető személyekhez kapcsolható építkezések tárgyi, faragott emlékeit. így itt is láthatjuk az izgalmakban és fordulatokban gazdag életű Bertalan püspök nemrégen konferencián bemutatott, Franciaországban fennmaradt oklevelét és pecsétjét, aki idős korában 1251-ben lemondott püspökségéről, és pécsi püspöki évei után nyugdíjat kapva burgundiai családi birtokaira vonult vissza. Hasonlóképpen I. Miklós, a Szt. Livinus ereklyéit őrző Aranyos Mária kápolna alapítójának püspöksége (1346-1360) kapcsán látjuk a kápolna rekonstrukcióját; Janus Pannonius-szal kapcsolatban pedig naprakészen értesülünk a püspök földi maradványainak megtalálásáról, s 2008. évi újra eltemetéséről. Fedeles Tamás a püspöki kúriát és a középkori Pécset mutatja be, Varga Szabolcs (Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola) a Mohács utáni püspöki székhelyet és az egyházmegyét. Fedeles Tamás a püspöki kúriáról szólva összefoglalja ismereteinket a püspöki kancelláriáról (két püspöki kancellár neve ismert), a szentszéki bíráskodást gyakorló püspöki törvényszékről, a pécsi székeskáptalan tagjaiból rekrutálódó helynökök köréről (miközben Mihály kánonjogi doktor [helynök 1512-1521] Esztergomban őrzött formuláskönyvéről is értesülünk), a segédpüspöki intézmény történetéről, s különösen a legismertebb pécsi segédpüspökről, Hündler Vidről, végül a káplánokról, a világi udvartartás élén álló várnagyokról, a 30-40 fős várőrségről, s további szakemberekről, így orvosokról. Pécs középkori történetéről már azért is szót kellett ejteni, mert a püspökség gaz-