Századok – 2010

TANULMÁNYOK - Szabó András Péter: Menyegzőtől mennyegzőig. Gondolatok a házasságkötési szokásrend magyarországi fejlődéséről

1078 SZABÓ ANDRÁS PÉTER Az imént nem véletlenül beszéltünk a házasságkötés formájáról. Rudolph Sohm és Kováts Gyula érdeklődésének homlokterében ugyanis — jogtörténészek lévén — nem ez, hanem a házasságkötési cselekmények jogi tartalma állt. Kováts nemcsak azokban az esetekben tartotta házasságkötő erejűnek az eljegyzéseket, amikor esketéssel társultak, hanem alaki tényezőktől függetlenül minden eljegyzést házasságot létesítőnek tekintett. Mégpedig azért, mert tagadta a 12. században megjelent, eljegyzést és házasságkötést egymástól elválasztó kánonjogi megkülönböztetés érvényét. (A jellemző formát illetően tulajdonképpen homlokegyenest ellentmondott Sohmnak: a német kánonjogász szerint a sokáig súlytalan egyházi cselekmény mindig a házasságkötés második lépéséhez kapcsolódott.) Kováts munkáiban nagyon félrevezető módon összemosódnak a jogi tartalom és a forma kérdései. Azok a magyarországi történeti források, amelyeket a házasságkötő eljegyzés igazolására felhoz, valójában csak az összeadás és a lakodalom időbeli különállását, az eljegyzés és az egyházi szertartás gyakori egybeesését, tehát a cselekmények fizikai sorrendjét bizonyítják. Ma már a Sohm zsinórmértékéül szolgáló germán jogi házasságot is máshogy látja a kutatás: Verlobung és Trauung mellett a házaséletet bevezető önálló, időben is elkülönülő harmadik fázisaként fogják fel a leány „hazaadását" (Heimführung•), illetve a párnak a nászágyba való, vagyonjogi szempontból jelentős rituális befektetését {Beilager).186

A szemléleti változás révén tulajdonképpen a lakodalom cselekményei nyertek önálló jogi jelentést. A kutatás hasonló fejleményei pedig nyilvánvalóan megbontják a 19. századi elméleti rendszerek tökéletes szimmetriáját. Teljesen el kell vetnünk tehát a német kánonjogásznak és magyar követőjének a házasságkötő eljegyzésre vonatkozó nézeteit? Mi úgy gondoljuk, hogy nem, mert a 12. század nagy vitájában győztes vélemény mellett változó intenzitással újra és újra megjelent a Gratianus-féle álláspont is, amely nem fogadta el a római jogi (de futuro) eljegyzés létjogosultságát. Erős a gyanúnk, hogy a hazai házassági eskükben és a kihirnek ideje." Nemesnépi Zakál György: Órségnek leírása. In: Magyar tájak néprajzi felfedezői. Szerk. Paládi-Kovács Attila. (A magyar néprajz klasszikusai) Bp. 1985. 31-55., az idézett rész: uo. 45. - A menyegzői költészetnek a 18. század második feléből származó darabjai már arról tanúskodnak, hogy az esküvőnek a lakodalomba integrálása lezajlott. RMKT XVII. sz./8. (Közköltészet 2. Társasági és lakodalmi költészet). Szerk. Csörsz Rumen István - Küllős Imola. Bp. 2006. pl. Nr. 203., Nr. 211., Nr. 254. - Az egyházi irányítás erősödése kapcsán érdemes idézni Bárth Dánielnek a kora újkori lakodalomról írott lexikon-szócikkét, egy nagyon találó, ugyanakkor nagyon óvatos szöveget: „A kora újkorban alakult ki a házasságkötés illetve szűkebben a lakodalom rendje. Az utóbbin belül a templomi esküvő szerepének helyenként és koronként eltérő megítélése változatos formákhoz vezetett. A 16-17. századból — igaz, jobbára főúri körökből — a házasságkötés szokáskomplexumának széttöredezettségéről kapunk hírt. Az egymással szinte megegyező jelentőségű, papi jelenlét által is megerősített eljegyzés és esküvő egyaránt együtt járhatott valamiféle áldomással, amelynek időpontja azonban nem feltétlenül kapcsolódott össze a hivatalos szertartásokéval. Pontosan nem állapítható meg, hogy Magyarországon mikor vált általánossá a lakodalomnak az a viszonylag feszes rendje, amelyben a templomi esküvő már elfoglalta a néprajzi szokásleírásokból ismert helyét." Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. 6. Szerk. Kőszeghy Péter. Bp. 2006. 364. 186 a germán házassági jog modernebb szemléletű bemutatása: HRG I. Bd. 810-818. A Beilager szokásáról és továbbéléséről: Wettlaufer, J.: Beilager i. m. A kutatás jelenlegi állása szerint a szokás nem másodlagos, kánonjogi eredetű, a germán Trauung egy részét kiváltó házasságkötési cselekmény — ahogy azt még Sohm is gondolta —, hanem germán jogi eredetű intézmény, uo. 88-89.; Sohm, R: Trauung und Verlobung i. m. 62.