Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Szabó András Péter: Menyegzőtől mennyegzőig. Gondolatok a házasságkötési szokásrend magyarországi fejlődéséről
MENYEGZŐTŐL MENNYEGZŐIG 1079 detési szövegekben, illetve a 16. század menyegzői meghívóiban feltűnő múltidejű alakok végső soron erre, a reformáció után újra megerősödő jogi szemléletre vezethetőek vissza, és nem arra az alaki momentumra, hogy az eljegyzés éppen esketéssel egybekötve zajlott. További érvet jelent a házasságkötő eljegyzés fogalmának megléte mellett, valamint az eljegyzés és a házasságkötés általános és teljesen világos megkülönböztetése ellen az a feltűnő tény, hogy a kora újkorban mind a latin, mind a magyar nyelv ismert egy-egy olyan nagyon elterjedt megnevezést, amelyet — mint azt láthattuk — mindkét cselekményre egyaránt alkalmaztak (desponsatio/kézfogás). A szavak egyezése pedig arra enged következtetni, hogy a fenti kánonjogi álláspont a házasságkötések gyakorlatában is megjelent. Talán az egyházi szertartásnak az eljegyzéssel való összekapcsolódása (egy formai jellegzetesség) is ezzel függ össze, ám lehet, hogy máshol kell keresnünk magyarázatát. A kánonjogi elvek ingoványos terepéről visszahúzódva az empíria birodalmába, érdemes tételesen felsorolnunk vizsgálódásunk legegyszerűbb, legkézzelfoghatóbb eredményeit. A történettudomány szempontjából az egyik komoly tanulság az, hogy középkori és kora újkori forrásainkat elemezve nagyon elővigyázatosan kell eljárnunk, hiszen a latin nuptiae, a magyar menyegző és később a lakodalom szavak jelölhetnek mind tisztán világi ünnepet, mind olyan alkalmat, amely az egyházi szertartást is magában foglalja. A latin desponsatio és igei alakja nemcsak egyszerű eljegyzést (sponsalia de futuro) jelenthet, de házasságkötő eljegyzést, azaz „esküvőt" (sponsalia de praesenti) is,18 7 a sponsus szó pedig — ahogy azt már Érszegi Géza tanulmányából is tudjuk — logikusan éppűgy jelölhet férjet is, ahogy vőlegényt (és természetesen a sponsa is a feleséget).18 8 Továbbá, ha jegyesi viszony megsértése körüli perrel találkoznunk, el kell azon gondolkoznunk, valójában milyen eljegyzésről is van szó.18 9 Ami pedig a fentebb ismertetett formális meghívóleveleket illeti, azokat nem helyes „esküvői meghívónak" nevezni, hiszen nem esküvőre szólnak, hanem menyegzőre (nuptiae), egy olyan eseményre, amelyben akár benne lehet az egyházi szertar-187 Egy kitűnő példa a desponso ige utóbbi jelentésben való használatára Magyi János formuláskönyvéből: Kovachich M. Gy.: Formulae solennes styli i. m. 341-342.: Nr. 437. 188 Érszegi Géza: Sponsus. In: Mályusz Elemér Emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva - Fügedi Erik - Maksay Ferenc. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok) Bp. 1984. 97-106. Érszegi azt is kimutatja, hogy a sponsus jelenthet még vőt és sógort is. Elmélete szerint „...a középkori ember sponsus (=vőlegény), ha a leánnyal, sponsus (=vő), ha az apával, vagy az özvegy anyával, és végül sponsus (=sógor), ha a leány testvéreivel kötötte meg a házassági szerződést." - Oláh Miklós esztergomi érsek szertartáskönyvében az újasszony avatás leírását a következő alcímmel vezeti be: „Introductio sponse nove post nuptias." Teljesen egyértelmű, hogy a sponsa nova itt a friss feleségre (az új asszonyra) utal. Nicolaus Oláh: Ordo et ritus sanctae metropolitanae ecclesiae Strigoniensis, quibus parochi et alii animarum pastores in ecclesiis suis uti debent. Bécs 1560. (RMK III. 474. AZ OSzK példányát használtuk.) fol. 5r. 189 eljegyzések felbontásának különös súlyával a magyar középkor kutatói közül Fügedi Erik foglalkozott a legtöbbet. Véleményünk szerint számos megállapítása vitatható, mert — bár ismerte Kováts Gyula műveit — láthatóan nem ismerte fel egy házasságkötő eljegyzési forma létezését. Az pedig, hogy a trado (= a kora újkori magyarban „hazaadni") igét a de futuro eljegyzéshez, nem pedig a lakodalomhoz köti, és a pusztán eljegyzett leánynak a vőlegény családjához való költözését általánosnak tekinti, minden bizonnyal téves. Fügedi E.: A magyar arisztokrácia i. m. 81-83.
