Századok – 2010

TANULMÁNYOK - Szabó András Péter: Menyegzőtől mennyegzőig. Gondolatok a házasságkötési szokásrend magyarországi fejlődéséről

MENYEGZŐTŐL MENNYEGZŐIG 1031 valószínűleg az áll, hogy a Besztercei kerület az észak-erdélyi németség központjaként a Szászföld többi részétől földrajzilag különálló szigetet alkotott, magyar vármegyék vették körül, és így rákényszerült arra, hogy lényegesen erősebb kapcsolatokat tartson fenn a magyar nemességgel, mint az erdélyi szászság többi része. A levelek összegyűjtése kapcsán vált először világossá, hogy az itt fennmaradt keresztelői, menyegzői és temetési meghívók száma között markáns eltérés mutatkozik. A besztercei levéltár 16. századból származó 127 meghívója közül mindössze kettő szólt keresztelőre és kettő temetésre, az összes többi menyegzőkre. Ráadásul a keresztelőre hívogató levelek nem egyszerű invitálások: a besztercei bírót keresztapaságra kérték fel, a két temetési meghívó pedig fejedelmi temetésekhez kapcsolódott: János Zsigmond és Báthory Kristóf végtisztességéhez. Gyors magyarázatot jelenthet az az evidencia, hogy a menyegzővel ellentétben sem a születés, sem a halál nem tervezhető, és az örvendetes vagy gyászos esemény bekövetkezte után a szükséges szertartást nem lehetett a végtelenségig halasztani. Talán valóban megelőlegezhetjük, hogy az erdélyi nemesi keresztelők emiatt sem váltak akkora mérvűvé, mint a menyegzők — a városok képviselőit rendesen nem hívták meg ezekre.1

2

A helyzet a temetések esetében biztosan bonyolultabb, hiszen a haláleset után — különösen a holttest tárolása szempontjából kedvezőbb téli időszakban, illetve a szertartás előkészületei miatt - gyakran hónapokig is elhúzódott a végtisztesség megadása.1

3

Apor Péter leírásában pedig olyan társadalmi eseményként szerepelnek a temetések, amelyeken a lakodalmakhoz hasonlóan nagy vendégsereg jelent meg.1

4

Mivel a város 17. századi levelezésében már bőven találkozunk főnemesi/nemesi temetési meghívókkal is, ezért arra kell gondolnunk, hogy időközben megváltozott a temetési szokásrend, és az ünnepélyesebbé vált esemény meghívottjai közé a városok is bekerültek. Mindez egyelőre természetesen csak hipotézis, ám jól illeszkedik Apornak a 17. századi halotti pompát megörökítő jellemzéséhez. címszó IV 1272-1274.; „hitlés" (=esküvő) címszó V 177.; „kézfogás" címszó VI. 624-625.; „lakodalom" címszó VII. 788-789; „menyegző" címszó IX. 114-115. - A besztercei levelezésanyagra 1. Szabó András Péter: Beszterce város levéltárának történetéhez. Levéltári Közlemények 78. (2007: 1. sz.) 99-127. 12

A keresztelőkről bővebben: Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században 1-3. köt. Bp. 1986. 1. köt. 153. 13

Előfordul azonban más évszakokban is a temetés hosszú halogatása: Széchy György az 1625. augusztus 31-éról szeptember 1-jére virradó éjjelen halt meg (igaz nem otthon, hanem a Zemplén megyei Barkóváralján, és feltehetően gyilkosság áldozataként), özvegye, Homonnai Drugeth Mária pedig 1625. november 20-án küldte el a meghívót Kassa városának a december 14-én a murányi vár kápolnájában esedékes temetésre. Művelődéstörténeti adatok - Kassa város levéltárából. Kiad. Pettkó Béla. Történelmi Tár (1885) 176-177. További példák (akár egy esztendeig tartó temetési előkészületekre): Géza Pálffy. Die adelige Funeralkultur und Typen von Grabdenkmälern im Königreich Ungarn im 16. und 17. Jahrhundert. In: Macht und Memoria. Begräbniskultur europäischer Oberschichten in der Frühen Neuzeit. Hrsg. Mark Hengerer. Köln-Weimar-Wien 2005. 483-513. 14

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása [1736]. Szerk. Tóth Gyula. Bp. 1972. 67-73.; magyar szakirodalom: Weichhart Gabriella: Keresztelő, házasság és temetés Magyarországon 1600-1630. (Művelődéstörténeti értekezések 48.) Bp. 1911. 66-99.; Szabó Péter: A végtisztesség. A főúri gyászszertartás mint látvány. (Mikrotörténelem) Bp. 1989. és frissen, új szemléletben: Viskolcz Noémi: Az Esterházyak temetkezéseiről a 17. században. Művészettörténeti Értesítő 58. (2009: 2. sz.) 245-269.