Századok – 2010

KRÓNIKA - † Niederhauser Emil 1923-2010 (Soós István)

1020 KRÓNIKA let-Európa, azaz Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország tartoztak. Fontosnak vélte hangsúlyozni, hogy az első két régiót az egyház (katolikus, illetve ortodox) különbözteti meg, különös tekintettel az előbbi intelektuálisabb, dinamikusabb, az utóbbi kontemplativ jellegére. Kelet-Európa fogalmába beleértette Oroszországot és Poroszországot ugyanúgy, mint a Habsburg Monarchiát. Már a jobbágyfelszabadítást tárgyaló kandidátusi disszertációjában határozottan megfogalmazta a maga saját Kelet-Európa-koncepcióját, amikor az ún. „második jobbágyság" területének országait, birodalmait együtt tárgyalta, azaz azokat a térségeket, ahol a jobágyfelszabadítást állami reformok útján valósították meg. Később, a kelet-európai nemzetek születéséről írott kismonográfiájában, valamint akadémiai doktori disszertációjában, amelyben a nemzeti megújulási mozgalmakról értekezett, s amelyben az összes kelet-európai nemzet 18-19. századi történetét tárgyalta, kiterjesztette a Kelet-Európa-fogalmat, amennyiben a balti népeket, az ukránokat és a balkániakat is bevonta vizsgálódásaiba. Művében feltárta a hazai és nemzetközi történetírásban is nemzeti megújulásnak vagy újjászületésnek nevezett mozgalmak anatómiáját, struktúráját, fejlődési sajátosságait. Nem elsősorban az egyes nemzeti mozgalmak részletes tárgyalására törekedett, hanem problémakörök szerint mutatta be e mozgalmak politikai és kulturális törekvéseit, igényeit. Az orosz, lengyel, cseh, magyar, horvát, szlovák, szlovén, szerb, román, bolgár, görög, ukrán, észt, lett, litván, valamint az albán nemzeti fejlődés fázisainak összehasonlításával mutatta ki a mozgalmak fő indítóokait, alakulását és eredményeit. Az összehasonlító módszer alkalmazásával sikerült rávilágítania a nemzeti sajátosságoknak vélt vonások közös jellegére, a nemzeti-nacionalista gondolkodás gyökereire is. Elete utolsó évtizedében Kelet-Európáról írott monográfiájában ismét megfogalmazta és megvédte a maga Kelet-Európa-fogalmát. Erre mintegy a korunkban kialakított legkülönbözőbb posztmodern narratívák és elképzelések is ösztönözték. Kelet-Európát olyan történeti fogalomként értelmezte, amelyet nem lehet teljesen elvonatkoztatni a földrajzi tényezőktől. Hangsúlyozottan felhívta a figyelmet arra, hogy „Kelet-Európa története valahol a földrajzi Kelet-Európa határain belül zajlott le", és ezt az alapvető tényt a térség vizsgálatakor a kutatónak mindenkor szem előtt kell tartania. Egyik nagy munkáját a kelet-európai történetírás történetéről készítette, amely valójában több évtizedes kutatómunka nyomán született meg. A könyv a kelet-közép-európai régióban jelenleg az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás. A monográfia megírásához már 1975-ben hozzáfogott. Ebben a szóban forgó népek-nemzetek (lengyel, cseh, orosz, szlovák, román, szerb, horvát, szlovén, bolgár) történetírásainak fejlődését az európai historiográfiában elfoglalt helyét kijelölve vázolta fel fejlődésüket az előzményektől, azaz a középkori krónikáktól kezdve egészen 1945-ig, az oroszok esetében pedig 1917-ig. Több ízben sajnálkozott azon, hogy „nem bírván" az albán, a bizánci görög és az újgörög nyelvet, valamint a balti népekéit, az albán, a görög és a balti történetírás ismertetése kimaradt a műből. Az egyes történetírásokat nemzetenként tárgyalta, abból kiindulva, hogy a mindenkori politika-politikai helyzet, az ún. nemzeti mozzanat jelentős hatást gyakorolt a történetírásra, a történetírói gondolkodásra. Az egyes nemzetek historiográfiáját kronológiailag építette fel. Könyvében a jelen-