Századok – 2010

KRÓNIKA - † Niederhauser Emil 1923-2010 (Soós István)

KRÓNIKA 1021 tősebb történetírók munkásságának tárgyalása mellett fontos teret szánt a történettudomány infrastruktúrája (egyetemek, intézetek, társulatok, folyóiratok) tárgyalásának is. Monográfiájával, saját bevallása szerint, egyfajta segédeszközt kívánt nyújtani mindazok számára, akik a kelet-európai régió nemzeteinek nyelvét nem ismerik. Abban a tekintetben azonban szkeptikus volt, hogy műve valaha is szerepelni fog a történelem szakos egyetemi hallgatók kötelező olvasmányainak jegyzékén. Legfeljebb talán fejezetek, jegyezte meg szerényen egyik volt hallgatójának adott interjúban, az „egész könyv kötelező olvasmánynak túlságosan vastag". Tervezte a szintézis német és angol nyelvű megjelentetését is, de sajnálatos módon, erre már nem kerülhetett sor. Japán barátainak köszönhetően azonban a távol-keleti szigetország nyelvén igen. A japán kiadás számára elkészített egy külön fejezetet a magyar historiográfiáról is. A monográfia japán nyelvű változatának bekötött kefelevonatát egyik leghűségesebb történész barátja, Ieda Oszamu alig egy héttel halála előtt személyesen adhatta kórházi ágyán a kezébe. Munkásságában fontos helyet foglalnak el Habsburg-kutatásai. O ugyan szerényen nem tartotta magát valóságos Habsburg-szakértőnek. Azt azonban maga sem tagadhatta: könyveivel, tanulmányaival mind idehaza, mind pedig külföldön ebben a kutatási témában is szaktekintélynek számított, és jelentős érdemeket szerzett abban, hogy a Habsburg-családról, a dinasztia egyes tagjairól, magyarországi uralkodásukról és politikájukról a magyar történeti tudatban, de a köznapi gondolkodásban is makacsul meggyökeresedett, olykor-olykor differenciálatlanul negatív értékítéletek és sztereotípiák, ha nem is tűntek el véglegesen, de legalább részben módosultak, árnyaltabbak lettek. Szívügyének tartotta, hogy a Habsburgok európai és magyarországi históriáját, történelmi szerepét kiegyensúlyozottan, elfogultság és a régi beidegződések nélkül mutassa be. A Habsburg-magyar viszonyt mindig összbirodalmi szempontból vizsgálta és ítélte meg. Elismerte ugyan, hogy a magyarság, illetve Magyarország a Habsburg Monarchián belül a politikai vezetőréteg szempontjából alárendelt helyzetben volt, és hogy az ország egy birodalom részét képezte. Továbbá, hogy a dinasztia abszolutisztikus kísérletei, a magyar rendi és szabadságküzdelmekre adott válaszai, „visszavágásai" (különösen 1848-49-ben) joggal keltettek a magyarságban olyan ellenérzéseket, melyek évszázadokra meghatározták a Habsburgokról és négy évszázados uralkodásukról vallott nézeteket. Mindazonáltal két pozitívumot tartott fontosnak kiemelni. Részint azt, hogy ha nincsenek a Habsburgok, illetve ha a Magyar Királyság nyugati és északi peremvidéke nem tartozik az uralmuk alá, és nem marad fenn, akkor az országnak a közeledésre a nyugat-európai fejlődéshez, illetve a felzárkózásra nem lett volna lehetősége. Számos ellenkezés dacára határozottan képviselte azt a nézetet, hogy Magyarország a Habsburgok révén tartozott Európához. Részint pedig azt hangsúlyozta, hogy az ország az 1867. évi kiegyezéssel, mint reális kompromisszummal, a dualista monarchiában nagy lehetőséget kapott a gazdasági, kulturális fejlődésre, a polgári társadalom megteremtésére. Amikor 1973-ban, az első, a Habsburg-családból származó német-római király, I. Rudolf trónra lépésének 700. évfordulója alkalmából felkérték arra, hogy Gonda Imrével együtt a Habsburg-dinasztia történetéről a nagyközönsé-