Századok – 2010

KRÓNIKA - † Niederhauser Emil 1923-2010 (Soós István)

KRÓNIKA 1019 benálló, de egyszersmind a kelet-közép-európai térség múltjának, közelmúltjának és jelenének a történetét is alakító, az itt élő népek tudatát formáló kelet-európai történetírások históriájáról. Történetírásában nagy szerepet szánt a többnemzetiségű birodalmak (így a Habsburg Monarchia, a Porosz Királyság, Franciaország és az Orosz Birodalom) históriája feltárásának. Egyetemi oktatói tevékenysége szoros összefüggésben állt intézeti munkásságával. Orosz tanulmányai meghatározták Oroszország története iránti érdeklődését, bulgáriai tanulmányútja pedig a Balkán-régió históriájához vitte közelebb. Amikor Bulgáriából hazatért, az intézetben azt a feladatot kapta, hogy készítsen összefoglaló munkát a kelet-európai ún. második jobbágyságról. Alapkutatások hiányában a téma feldolgozása elmaradt, de a néhai intézeti igazgató, Pach Zsigmond Pál javaslatára a kelet-európai jobbágyfelszabadítás történetét kezdte kutatni. Egykori osztályvezetője, I. Tóth Zoltán is felkarolta az ötletet, és 1958-ban már tanulmányt jelentetett meg a tárgyról a Történelmi Szemle és németül a Studia Slavica hasábjain. Kandidátusi disszertációját szintén a jobbágyfelszabadításról írta, amely 1962-ben került kiadásra. Az egész kelet-európai régiót összehasonlító módszerekkel vizsgálta. Eleinte értetlenkedés fogadta újszerű kezdeményezéseit — legalábbis ő így érezte —, és kénytelen volt inkább kapcsolattörténettel (pl. orosz-magyar) foglalkozni. Az 1960-as évektől kezdve azonban mind idehaza, mind külföldön, elsősorban a szocialista országok történetírásában kezdtek felfigyelni az összehasonlító vizsgálati metódusokra. Az új helyzet tágabb és biztosabb lehetőségeket teremtett számára, hogy kelet-európai kutatásait új alapokra helyezze és stúdiumaiban a régió nemzeti megújulási mozgalmaira koncentráljon. Munkáival, illetve a bennük alkalmazott módszerekkel végül sikerült meggyőznie a kétkedőket mind idehaza, mind külföldön. Egész munkássága során mindig Kelet-Európában gondolkodott. Saját Kelet-Európa-fogalmához következetesen ragaszkodott akkor is, amikor mások a Kelet-Közép-Európa-, vagy Közép-Kelet-Európa-fogalmat tartották fontosnak emlegetni, főleg az elmúlt két évtizedben. Különösen a Közép-Kelet-Erópa-fogalommal nem volt kibékülve, körmönfontnak, és igen bizonytalannak érezte. Idegen volt tőle a német történetírás és politika által már a 20. század elején meghonosított és mindmáig oly előszeretettel használt Közép-Európa meghatározás is. Határozottan vallotta, hogy amit sok évtizeddel ezelőtt és napjainkban ismét Közép-Európának neveznek, vagy illik nevezni, az továbbra is Kelet-Európa. A kelet-európai régiót számos sajátos fejlődésbeli hasonlóságai miatt önálló történelmi egységnek tartotta. Ennek három alrégióját különböztette meg, nevezetesen: egy ún. Nyugat-Kelet-Európát, amelyhez azokat a nemzeteket, illetve országokat sorolta, amelyek a nyugati kereszténységet vették fel, és ahová a különböző szellemi áramlatok — a gótikától kezdve a humanizmuson, a reformáción, a barokkon át a felvilágosodásig — eljutottak és hatottak, de az egyes országok-nemzetek keleti határainál megtorpantak. Ebben a régióban kaptak helyet az ő felfogásában a magyarok, a csehek, a szlovákok, a lengyelek, a horvátok, a szlovének. A második alrégió alatt Délkelet-Európát értette, azaz a Balkán-félsziget előbb bizánci, majd oszmán uralom, illetve fennhatósága alatt élt kis népeit. A harmadikba nézete szerint a szó szerinti értelemben vett Ke-