Századok – 2010
KRÓNIKA - † Niederhauser Emil 1923-2010 (Soós István)
1016 KRÓNIKA veit ókori római írói, Cicero, Vergilius és Seneca nyelvén. Az ötödik osztálytól kezdve az 1938-39-es tanévig még franciául is tanult. Ekkor viszont a német lett a kötelező idegen nyelv a szlovákiai középfokú oktatásban, amelynek tanulása persze a szülői házból magával hozott német nyelvismeretének (is) köszönhetően egyáltalában nem jelentett problémát számára. Mikor 1941-ben érettségi vizsgát tett, már négy idegen nyelven írt, beszélt és olvasott. Közben 1940-től önállóan elkezdett tanulni angolul. Nem abból a megfontolásból, hogy a világháborúból az angolszászok kerülnek ki győztesen (bár mint maga később vallotta: volt ilyen gyanúja), inkább a megismerés igénye ösztönözte erre. Feltehetően családi indíttatásra, de talán maga is kedvet érzett hozzá, gimnáziumi tanulmányainak befejezése után a papi pályát választotta. A premontreiek rendjébe akart belépni és szüleivel Jászóra utazott. Itt azonban saját vallomása szerint megrettenve a rideg körülményektől, mindössze egyetlen napot töltött és másnap már vissza is utazott Pozsonyba. Ezt követően sikeresen felvételizett a pozsonyi egyetem teológiai karára. Az első félév elvégzése után ezt is otthagyta és 1942-től az univerzitás bölcsészettudományi karán folytatta stúdiumait magyar-történelem szakon. Az egyetemen három évet végzett el, amikor is 1945-ben úgy döntött, hogy Magyarországra menekül. Ugyanis egész későbbi életét meghatározó dilemma elé került: vajon a pozsonyi egyetem befejezése után középiskolai tanárként (erre a pályára szeretett volna kerülni), kisebbségi magyar értelmiségiként a szülőhelyen maradjon-e, vállalva a kisebbségi léttel járó nehézségeket, vagy új hazát választva, új lehetőségeket és utakat keresve más jövő elé nézzen. Ismert, hogy az utóbbi mellett döntött. Elhatározásában a fentieken kívül közrejátszhattak a csehszlovák hatóságoknak az édesapja ellen indított vizsgálatai (később le is tartóztatták, és egy rövid időre börtönbe került), német származása, a magyarokkal szemben egyre erősebben jelentkező türelmetlenség. A szülői házat hátrahagyva, tanulmányait megszakítva kalandos úton (egy csónakon átkelve a Dunán) sikerült Magyarországra szöknie. Elete végéig foglalkoztatta a gondolat, helyesen cselekedett-e. Azzal vigasztalta magát, hogy az adott esetben nem volt más megoldás számára. Az a nagy ívű és töretlen pálya, amelyet a következő hat és fél évtizedben befutott, egyértelműen pozitív válasz arra, hogy döntése, vagy ahogy ő maga gyakran emlegette, „megfutamodása", mind önmaga, mind családja, később pedig a magyar tudományos élet és felsőoktatás számára igen nagy nyereségnek bizonyult. Budapesten jelentkezett a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, ahová felvételt is nyert. A lakás, biztos megélhetési és családi háttér nélküli fiatalembernek (szülei Pozsonyban maradtak, csak később telepedtek át Magyarországra) 1945 őszén sikerült bekerülnie az Eötvös Kollégiumba is. Az akkori új igazgató, Keresztúry Dezső azzal a feltétellel volt hajlandó felvenni őt, ha harmadik szakként az orosz nyelvet is felveszi. O inkább a latin szakot választotta volna, mert idegenkedett az orosz tanulásától. Szerencséjére a budapesti egyetem két kitűnő tanára, Hadrovics László és Baleczky Emil hamar megkedveltette vele az oroszt, és azt az 1940-es évek végére, az 1950-es évek elejére olyan magas szinten elsajátította, hogy a Magyar Tudományos Akadémiára és a Történettudományi Intézetbe látogató orosz delegációk mel-
