Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Almási, Gábor: The Uses of Humanism. Johannes Sambucus (1534-1581), Andreas Dudith (1533-1589), and the Republic of Letters in East Central Europe (Ism.: Ács Pál)

1008 TÖRTÉNETI IRODALOM uralkodók maguk is magasan képzett értelmiségieknek számítottak, akik mindehhez meglehetősen jól értettek, vagy legalábbis sokoldalú érdeklődést mutattak a kultúra iránt. A régi magyar irodalom kutatói számára sem érdektelen, hogy Habsburg Rudolf (még főhercegként), 1566-ban hosszú értekezést fogalmazott a szigeti Zrínyi Miklós hőstetteiről és a „szigeti veszedelemről" (Österreichische Nationatbibliothek, Wien; Handschriftensammlung Cod. 9103.). Számos jellegzetes karriertörténetet ismerhetünk meg Almási Gábor könyvében. Jóllehet a siker mindig jobban dokumentált, mint a bukás, mégis beszédesek azok az adatok, amelyek a kor értelmiségének javadalmazására vonatkoznak. Egy egyetemi tanár átlagosan 200 forintot keresett évente. Az alacsonyabb rangú udvari humanisták és tudósok ennek dupláját kapták, és a felső határ innen még nagyon messze volt: Tycho Brache csillagász kezdő fizetését évi 2000 aranyban állapították meg. Nem véletlen, hogy nagy volt a tülekedés az állásokért. Zsámboky János például egy spanyol történész kollégáját úgy ütötte el az udvari historikusi megbízatástól, hogy kigyűjtötte egyik publikációjának hibáit, és prezentálta azt az uralkodónak. Napjainkig ható érvénnyel jellemezte az előrejutás mikéntjét Hugo Blotius udvari könyvtáros egyik levelezőtársa: „így történnek a dolgok az udvarnál. Semmit sem lehet elérni vesződség nélkül. Minden a barátokon és a fontos emberek ajánlásán múlik." Ez a megállapítás szellemes és sommás, de csak részigazság. Almási Gábor példák sokaságával bizonyítja, hogy a 16. század közepén kiugróan nagy lehetőségek nyíltak meg a jól képzett, sokoldalú tudósok előtt. A nagy humanista konjunktúra I. Ferdinánd uralkodása (1526-1564) idején volt. „Sose firtasd, hogy a jó ember és a jó bor honnan való" (Boni viri et boni vini non est quaerenda origo) - mondta egyszer a császár. Ezt követően, II. Miksa uralkodása (1564-1576) idején ugyan némi stagnálás következett be, ám az értelmiség — a fokozódó nehézségek ellenére — még II. Rudolf császár (1576-1612) korában is megőrizte vezető pozícióit; a hanyatlás csak ezután következett be. Talán meglepő, de ez a kronológia pontosan megfelel annak a periodizációnak, amelyet Klaniczay Tibor dolgozott ki egykor a reneszánsz kor irodalomtörténete számára. Klaniczay az utolsó magyar humanista főpap, Naprágyi Demeter bukásával jellemezte a korszakváltást. 1615-ben rangidős egyháznagyként a liberális humanista hírében álló Naprágyi pályázott a megüresedett prímási székre. Nem kapta meg. Egy év múlva az új idők új embere, Pázmány Péter lett az esztergomi érsek (Klaniczay Tibor-. Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 374.). Almási Gábor könyvének humanista-életrajzokat elemző részéből kitűnik, hogy a nagyszombati születésű (anyai részről szlovák-horvát származású), határozott magyar identitástudattal bíró Zsámboky Jánosnak komoly kihívásokkal kellett szembenéznie. Hosszú európai tanulmányútján elsőrangú kéziratgyűjtővé, színvonalas filológussá és elfogadható költővé képezte ki magát. Többször kiadott és folyamatosan kibővített emblémás könyvével (amelyről nemrégiben Hollandiában, ugyancsak a Brill Kiadónál kitűnő angol monográfia jelent meg: Arnoud Visser: Joannes Sambucus and the Learned Image. The Use of the Emblem in Late-Renaissance Humanism. Leiden 2005.) felküzdötte magát az irodalom köztársaságának legfelsőbb köreibe. Almási lebilincselően építi föl a magyar humanista ellentmondásos udvari pályafutását. Különösen érdekes az, hogy Zsámboky fizetését orvosként, címzetes tanácsosként és végül udvari historikusként kereste, de valójában sohasem praktizált, és mindezekkel a hivatalos kötelmekkel nagyon keveset törődött. Igazából valódi szenvedélyének és kedvtelésének: páratlan kéziratgyűjteménye gondozásának szentelte életét, irodalmi munkássága is ehhez a gazdag műgyűjteményhez kapcsolódik. És noha Bonfini- és Janus Pannonius-kiadásaival komoly szolgálatot tett a magyar történetírásnak és irodalomnak, historikusként voltaképpen nem alkotott semmit. Halála után riválisával, Hugo Blotius könyvtárossal kerestették Zsámboky történetírói hagyatékát, aki azonban hiába forgatott fel mindent, semmit sem talált. Maliciózusan meg is jegyezte: „De hát azért fizették, hogy történetíró legyen!" A humanista értelmiségi stratégiák mintapéldája az eset, amikor megkérték Zsámbokyt, hogy fordítson le németből egy erdőgazdálkodási rendeletet. A feladattal nem tudott és nem is akart megbirkózni. Arra hivatkozott, hogy nem ért rendesen németül, nem ismeri a szükséges terminológiát, és nem képes eldönteni, hogy Cicero vagy Varró latinságát válassza-e. Nem is csinált semmit. Zsámboky egész életén át sikerrel alkalmazta a színlelés, az ars dissimulandi életvezetési modelljét. Protestáns vallása ellenére jól érvényesült katolikus környezetében, és sohasem bocsátkozott hitvitákba. Almási Gábor Zsámboky-portréjának figyelemreméltó tanulsága, hogy a hivatal kényelmetlenségitől ódzkodó udvari historikus finom értelmiségi háttérmunkák eredményeképpen el tudta érni, hogy csak azzal kelljen foglalkoznia, amit igazán szeret. Irigyelte ezért humanista barátja, a horvát-olasz származású, de magát a magyar politikai nemzethez tartozónak valló Dudith András. Egy levelében Dudith kifejtette, hogy Zsámboky —