Századok – 2010
TÖRTÉNETI IRODALOM - Almási, Gábor: The Uses of Humanism. Johannes Sambucus (1534-1581), Andreas Dudith (1533-1589), and the Republic of Letters in East Central Europe (Ism.: Ács Pál)
1009 TÖRTÉNETI IRODALOM noha a tanácsosi címet viselte — sohasem adott valódi útmutatásokat az uralkodónak, és ha több energiát fordított volna a közügyekre, mint a tudományra, többre is vihette volna. Ezzel a fanyar megjegyzéssel voltaképpen saját karrierjének alakulását jellemezte Dudith. Ő is európai akadémiai turnéval kezdte intellektuális pályafutását, mint Zsámboky, de — talán itáliai gyökereinek köszönhetően —- rögvest a legmagasabb régiókba emelkedett. Reginald Pole angol bíboros környezetében megjárta az egyházi és politikai elit csúcsait. Noha kevés irodalmi művet alkotott, levelei révén vitán felül a kor egyik legkiválóbb stilisztájának számított. (Dudith roppant terjedelmű levelezésének kritikai kiadása egy kötet híján elkészült és meg is jelent az MTA Irodalomtudományi Intézetének neolatin könyvsorozatában: Andreas Dudithius: Epistulae. Kiad. Lech Szczucki -Szepessy Tibor. 1-6. Bp. 1992-2002.) Sokan — köztük a humanisták fejedelme, Justus Lipsius is — többre tartották őt Zsámbokynál. Azt a legendát terjesztette magáról Dudith, hogy ifjúkorában többször lemásolta Cicero összes munkáját. Hazatérve szinte csodaszámba menő gyorsasággal nyerte el a pécsi püspökséget, és csakhamar II. Miksa császár képviseletében Trentóba utazott, a nevezetes zsinatra, ahol világszenzációnak számító, liberális szellemű beszédeket tartott a reformkatolicizmus védelmében. Tudjuk, hogy ez az irányzat elbukott, és Dudith megindult a vallási radikalizmus útján. Érdekes megfigyelése Almási Gábornak, hogy míg Zsámboky vallási és egyéb kérdésekben gyakran disszimulált, addig a nálánál sokkal végletesebben gondolkodó Dudith csak ritkán, alkalomszerűen leplezte nézeteit. Mi több, Dudith nevéhez fűződik a század egyik legnevezetesebb coming-outja. Miközben diplomáciai megbízatással Lengyelországban tartózkodott — annak ellenére, hogy püspök volt —, feleségül vette a lengyel királyné egyik udvarhölgyét. Tettének következményeit nyíltan vállalta uralkodója és a világ előtt. Róma természetesen kiközösítette. Érdekes dolog, hogy a világraszóló botrány ellenére sikerült megőriznie patrónusának, II. Miksának a bizalmát. Igaz, hogy nem ingyen. Komoly feladatot kapott. A császár titkos ágenseként és informátoraként a Habsburg trónutódlást kellett előmozdítania Lengyelországban. És noha diplomáciai fáradozásai nem jártak eredménnyel, még az eretnekeket gyűlölő II. Rudolf is komolyan számon tartotta őt. Ezt a többi közt annak köszönhette, hogy jelentős kölcsönnel segítette ki az örök pénzzavarral küszködő prágai uralkodót. Mindenesetre jellemző, hogy míg élete végén Zsámboky saját kéziratgyűjteményét igyekezett áruba bocsátani az udvarnál, addig Dudith az uralkodó hitelezőjének előkelő pozíciójában tudhatta magát. Dudith jól össze tudta egyeztetni autonóm humanista személyiségét a politikai lojalitással. A sokarcú humanista identitás egy Zsámbokyétól eltérő formáját vállalta fel leginkább: ő nem az otium, hanem a negotium, nem a magánszféra, hanem a res publica, a közügyek embere volt. Informátori munkája nagy körültekintést és óvatosságot igényelt. Mindeközben mégis lázasan kereste a hitellentétek kiegyenlítésének lehetőségeit. Szellemi fejlődésének utolsó előtti állomásain eljutott az antitrinitarizmus közelébe, de végül semelyik új vallási irányzathoz sem csatlakozott, féltve megőrizte belső függetlenségét. Élete végén leginkább természettudományos kérdések foglalkoztatták. Az 1577-1578-ban felbukkant üstökösről szóló szkeptikus értekezése méltán jelölte ki Dudith helyét a szabad szellemű, kora újkori természetmagyarázók legnagyobbjainak körében. Almási arra hívja fel a figyelmet, hogy Dudith nem szaktudósként, hanem valójában amatőr természetbúvárként jutott el korát megelőző meglátásokhoz. Ez a „dilettáns" sokoldalúság azonban a reneszánsz humanizmus elidegeníthetetlen része volt. Ebből a — mai szemmel nézve szokatlan — eklektikusán kavargó, rendszertelen tudásból kiindulva, humanistaként is el tudott jutni Dudith addig, hogy — ahogyan századok múltán David Hume — kétségbe vonta az Újtestamentum csodáit, valamint addig, hogy — miként majd a Descartes-tal vitatkozó John Locke is — kijelentette: Omnis nostra notitia, omnis cognitio a sensibus est - vagyis: „Minden fogalmunk és ismeretünk az érzékelésből származik". Noha jól tudjuk, hogy Descartes és Locke okfejtéseinek alapmondatai már az ókori görög filozófusoknál is olvashatók, Dudith András gondolkodásának modernségét aligha vonhatja kétségbe senki. De nem is tette ezt a 16. századi értelmiség java része, legalábbis nem kívánták berekeszteni a szabad vizsgálódás és véleménynyilvánítás csatornáit - egészen addig, amíg a konfesszionalizáció következményeként általánossá nem vált az igény a szabad véleményformálás elfojtására, a vallási és tudományos nézetek uniformizálására. Ekkorra azonban, a „reneszánsz alkonyán" — amint a könyvben az oxfordi Robert Evans humoros megfogalmazásában olvashatjuk — már „a humanizmus maga, úgy is mint a közömbösség nyílt megvallása, eretnekségszámba ment". A konfesszionalizálódás negatív szellemi hatásait nehéz lenne lebecsülni. Némely új keletű vallás- és irodalomtörténeti koncepcióban mégis kirajzolódni látszik egy olyan irányzat, amely nemcsak védelmébe ve-
