Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pedani, Maria Pia: Venezia porta d'Oriente (Ism.: Molnár Mónika)

997 TÖRTÉNETI IRODALOM előtt a szimbólumok teljesen másfajta értelmezéséből fakadt. Pedani kiválóan ismeri és ismerteti az oszmán szultánok udvarában szokásos rendet, valamint részletesen bemutatja a követek fogadásának merev szabályokat követő, még az oszmánok felemelkedésének idején kialakult és az évszázadok során csak nagyon lassan változó szertartásrendjét. A diplomáciai érintkezések során adott ajándékokról szóló részben nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy a legkeresettebb áruk és így a legértékesebb ajándékok a szultáni udvarban a velencei kelmék voltak, hanem az ajándékozás mögött álló szándékokról és szimbólumokról is képet alkothatunk. Az oszmán etikettnek ugyanis elengedhetetlen részét képezték a kötelező jellegű ajándékok, amelyek mindig származási helyük szépségeit és művészetét voltak hivatva illusztrálni. Az oszmánok világában az ajándékozás a tiszteletadás és a megbecsülés jele volt, ezt azonban az európai diplomaták nem minden esetben értették meg teljességgel. Mindeközben a szultán a saját világában egzotikusnak számító tárgyak használatával saját univerzális uralkodó jellegét akarta kiemelni. A keleti diplomatákról és küldöttekről szóló részben (Diplomatici e inviati orientali) Pedani cáfolja azt a bevett nézetet, miszerint muszlim országok küldöttei nemigen jutottak el európai országokba, hiszen Velencében már a 14. századi források beszámolnak magrebi követekről, de később is érkeztek perzsák (akikkel a kereskedelmi kapcsolatokon túl többször is megpróbáltak oszmánellenes szövetséget létrehozni), mamelukok, tatárok és török követek is. A kora újkorban természetesen az oszmánok voltak a legaktívabb követjárók a Velencei Köztársaságban. Első követeik 1384-ben tűntek fel, és ezt követően a 16. század végéig szinte évente érkeztek „törökök" Velencébe. Ezek lehettek a szultán, illetve a nagyvezír küldöttei, és feladatuk államügyek, a béke és háború kérdéseinek megtárgyalása volt, illetve helyi autoritások emberei, akik leginkább kereskedelmi, illetve a határok kérdését illető ügyekkel foglalkoztak. Ez utóbbiak gyakran a Balkánról, illetve Magyarország területéről érkeztek. A szerző kutatásai nyomán képet kaphatunk a muszlim követeknek a Serenissima területén eltöltött mindennapjairól, miként az előző részben a konstantinápolyi keresztény követek mindennapi életéről is. A keleten működő velencei csoportosulások (Veneziani in Levante) közül kiemelkedtek a kereskedők, akik számára karavánszerájokat vagy — ahogyan a velenceiek nevezték — fondacókat létesítettek. Ez az összefüggő hálózat jól működött mind a velenceiekkel I^pcsolatban álló muszlim országokban, mind pedig a Velencei Köztársaságban, ahol szintén létesítettek a külföldiek számára hasonló szállás-, illetve telephelyeket. A nagyobb kereskedelmi központokban (például Trabzon, Konstantinápoly vagy Tana) egész kis önellátó velencei kerületek alakultak ki a vendégfogadón és a raktárakon kívül saját templommal, temetővel, boltokkal, pékséggel, fogadóval, v'-( " •: ' -agy kúttal felszerelve. A konstantinápolyi bailúk nagy udvartartással rendelkeztek, akik i jani kiemeli a velencei jogban járatos és gyakran diplomáciai gyakorlattal rendelkező titkári." ' ' "'Imi állást ellátó orvosok és szakácsok jelentőségét. Ugyanilyen fontos szerepet töltöttek bc attartásban a tolmácsok, a postaszolgálatot ellátó személyek (akik a bailo és a központi korina, yzat közötti élénk levelezést bonyolították) és a hírszolgáltatók, vagyis a kémek. Ez utóbbiak megszervezésében Velence az élen járt, olyannyira, hogy a kora újkorban a főként külföldön szolgálatot teljesítő titkárokat, kereskedőket és tengerészeket bevonó, a velencei Tízek Tanácsa által irányított nemzetközi kémhálózat az egyik legeredményesebben működő hírszerzés volt egész Európában. A fent említett csoportosulások már a középkor folyamán felvásárolták, majd nyugaton továbbadták a drága levantei fűszereket, gabonát, kelméket, hadifoglyokat és faanyagot, ám emellett élénk volt a műtárgyak adás-vétele és zsákmányolása is. Érdemes még szólni az Oszmán Birodalomba érkező velencei művészekről, akik elsőként II. Mehmed szultán (1451-1481) meghívására érkeztek a török fővárosba (pl. Gentile Bellini), többek közt az uralkodó gazdagságának és hatalmának reprezentálása céljából. A Velencébe eljutó muszlimok és a muzulmán országokban élő, illetve tevékenykedő velencei alattvalók ismertetése után Pedani Velence keleti kapcsolatainak egy újabb érdekes aspektusát vizsgálja, vagyis a kivándorlók és áttértek sorsát ismerteti (Tra due entità). Ebben a témakörben is mindkét oldalt bemutatja: úgy a velenceiek sorsát az Oszmán Birodalomban, mint a köztársaság területére érkezett muzulmánok életútját. Ez utóbbiak, amennyiben át kívántak térni, a katekumeneknél kaptak keresztény képzést. A neofiták nagy ünneplésben részesültek, és számukra valamely mesterség elsajátítását és elhelyezésüket is mindig igyekeztek biztosítani, de egyértelmű volt, hogy ezek az emberek mindig csak a társadalmi ranglétra legalján helyezkedhettek el. Ezzel ellentétben az Oszmán Birodalomban a külföldiek, így a velencei alattvalók is, keresztényként is komoly politikai sikereket érhettek el. Ennek egyik legjellemzőbb példája a Magyarországon is jól ismert Alvise Gritti esete. A 16. század második felétől kezdve azonban már