Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pedani, Maria Pia: Venezia porta d'Oriente (Ism.: Molnár Mónika)

996 TÖRTÉNETI IRODALOM A velencei rabszolga-kereskedelem, amely — az itáliai tengeri kereskedővárosokkal (Amalfival, Genovával és Pisával) versengve — főleg a Fekete-tenger melléki mór, szaracén, tatár és szláv nők és férfiak elhurcolását és eladását jelentette, élénk maradt az egész középkor folyamán. A 15. századtól kezdve az oszmánokkal kötött megegyezések erőteljesebben szabályozták ezt a fajta tevékenységet, hiszen a kora újkorra — a rabszolgák számának drasztikus csökkenésével — ez a fajta „árucikk" igen felértékelődött. A Szentföldre induló, illetve Szent Márk relikviáit megpillantani szándékozó zarándokok a 15. század közepéig szintén jelentős csoportot képeztek a Velencei Köztársaságban. Az Európából mindenfelől érkező zarándokok számára a 10. századtól kezdődően különféle szálláshelyeket létesítettek a városban. A zarándokok monoton úti beszámolói évről évre a velenceiek által szervezett Szentföld felé irányuló, biztonságos (mindig ugyanúgy) zajló utakról szólnak. A keresztesek — vagy ahogyan akkoriban tekintették magukat, a „fegyveres zarándokok" — a 12-13. században kezdtek el tömegesen megjelenni Szent Márk városában, amely sohasem tudott teljes mértékben azonosulni a keresztes hadjáratok pápai gondolatával. A harmadik fejezet (Tra guerra e pace - Háború és béke közt) az utolsó azok sorában, amelyek szintén inkább a „hagyományos" történelmet, a politikatörténetet ismertetik, ezúttal — mint ahogy a fejezet címe is tökéletesen kifejezi — a háború és az azt követő békék sorára koncentrálva, így elsőként az Oszmán Birodalom előtti időszakban, majd az oszmánok első évszázadaiban, végül a 16-17. századra összpontosítva egészen a 20. század elejéig eljutva röviden végigveszi a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom fegyveres konfliktusainak és békekötéseinek történetét. A muszlimoknál jogi szempontból kétféle hitetlenekkel köthető megállapodás létezett: a hudna, amelyet az uralkodók írtak alá és az ellenségeskedés felfüggesztésére szolgált, illetve az amán, amely egy muszlim fél által egyoldalúan kiállított menlevelet jelentett. A kereskedőcsoportokat alakító és saját magukat, valamint érdekeiket erősen védelmező velenceiek a muszlim uralkodókkal kapitulációnak nevezett szerződéseket, illetve megállapodásokat kötöttek. A két állam közötti kapcsolatok egyes emberi tényezőinek ismertetését a szerző a velencei diplomáciai és konzuli rendszer (Il sistema diplomatico e consolare veneziano), mint a kereskedelem mellett a Velencei Köztársaság és a keleti/muszlim államalakulatok között fennálló kapcsolatok egyik legfőbb intézményes mozgatórugójának bemutatásával kezdi. A korán kialakult és igen összetett velencei diplomáciában 1453-ig csupán alkalmi követségek indultak az Oszmán Birodalomba. Ezek lehettek nagykövetek, és tárgyalásokat folytathattak a dózse nevében, vagy egyszerű követek, akik átadtak egy levelet vagy egy üzenetet, illetve ágensek, akik szintén tárgyalhattak ugyan az uralkodó nevében, de — vagy nemesi származás hiányában vagy az adott nemzetközi politikai helyzetben ajánlatos volt egy kevésbé hivatalos és így kevésbé feltűnő küldött jelenléte — nem kapták meg a hivatalos nagyköveti címet. Már a középkorban léteztek továbbá a politikai hatalmat képviselő funkcionáriusok, az úgynevezett bailók, akik Velence birtokain, illetve néhány levantei államban képviselték a köztársaságot. A 15. század végére a bailók többségéből konzul lett, egyedül a konstantinápolyi bailo tartotta meg ezt a címet, aki állandó követté vált, és 1670-től az egész Oszmán Birodalomban az ő joghatósága alá tartoztak a velencei konzulok és ezzel együtt a birodalomban élő összes velencei alattvaló. Az ő feladata volt továbbá a köztársaság és az oszmán udvar közötti kapcsolattartás, valamint a városállam zászlaja alatt működő kereskedők érdekeinek védelme. A bailók Velencébe küldött jelentései rendkívül értékes korabeli forrásaink az Oszmán Birodalomról. A kora újkorban emellett továbbra is érkeztek a lagúnák városából Isztambulba különböző alkalmi követségek, amelyek gyakran békekötésekről tárgyaltak, illetve egyes oszmán ünnepségek (pl. új szultán trónra lépése, hercegnők esküvője vagy hercegek körülmetélése) fényét emelték. A Velencei Köztársaság az állandó és egyes feladatokra küldött követek mellett egy szintén a középkorra visszanyúló rendszert, a kereskedők érdekképviseletét Keleten ellátó konzuli hálózatot is működtetett. A konzuli hálózat az idők folyamán sokat változott és fejlődött, ám a konzulok hatásköre és fő feladata a mindenkori velencei kolónia kereskedelmi érdekeinek és kereskedőinek védelme volt. A konzuloknak amellett, hogy az egész közösség nevében ők tartották a kapcsolatot a helyi autoritásokkal, be kellett szedniük az adót, valamint szükség esetén bírói funkciót is elláttak. A nagyobb központok konzuli helyei a velencei arisztokrácia tagjainak voltak fenntartva, a többire velencei polgárok és alattvalók pályázhattak. A keletre küldött követek azonban gyakran nem voltak tisztában az adott civilizációnak a keresztény Európától teljesen eltérő ceremoniális terével (spazio cerimoniale), amely nem csupán és nem is elsősorban a vallási különbségekből eredt, hanem a tér, az idő, az értékek és mindenek-