Századok – 2009

KISEBB CIKKEK - Fenyő István: Csengery Antal és az Ujabb Kori Ismeretek Tára III/751

adópolitikában kiemelt szerepet juttatna régi kedvelt eszméjének, a községeknek - azok ismerik közelebbről a lokális helyzetet. S mind a hadi-, mind a házi-adóról szóló szócikkek végén ott a megfellebbezhetetlen axióma: 1848-ban kimondták a közteherviselés törvényes kötelességét, mely a katonatartás terheit is megosztotta a nemzet addig kiváltságos osztályával; illetve: 1848-ban „Az utasítások elnémultak; a haza szólalt föl, s törvénybe lőn iktatva a közteherviselés." A jobbágyokat felszabadították, de miből éljen azontúl a nemes? Hogyan, miből korszerűsítse elmaradott birtokát? Ez a kérdés már a reformkorban is foglalkoztatott egyes közgazdászokat — kivált a centralistákat —, s a lexikonban Csengery Hitelintézet (IV k. 297-307.) címmel újfent birtokosok társulását ajánlja e célra. Ezzel együtt járna a kötelező értékbecslés, betáblázás és telekkönyvi rendszer - azaz a kapitalizmus megvalósítása a hazai mezőgazdaságban. Az ősiségét eltörölték, a hitel legfőbb akadálya elhárult, így a hitelintézettől az értekező azt várja, hogy az addiginál könnyebben szerez tőkét a birtokosok számára. A centralisták agrárideálja az lenne, ha sikerülne a honi mezőgazdaság mindegyik ágát magas fokra emelni. Eötvös már A karthausihan erről álmodott, s novelláiban és A nővérek című regényében újra felidéződik ez a falusi Eldorádó. Mindezt Csengery az idehaza először Széchenyi által felvetett Gazdasági egyesület létrehozásával (III. k. 596-603.) propagálásával igyekszik támogatni. Egy ilyen egyesület megteremtése egymagában természetesen nem oldotta volna meg az elmaradott mezőgazdaság gondjait, de amit e szócikk részleteiben Csengery útmutatóul ajánl — a szakműveltség terjesztése, vasárnapi iskolák, a tanítóképzők mellett mintagazdaság létesítése, országos központi gazdaképző intézet — mind program lett utóbb nemcsak az ő, de Eötvös és Trefort számára is. 6 Az eddig bemutatott címszavak a legtisztább reformer szellemet s a nemzeti önállóság programját sugározzák. Egyetlen problémakörben azonban Csengery nem képes előrelépni, s ez a nemzetiségi kérdés. Szócikkei erről ugyanazt az értetlenséget, merevséget tükrözik, mint ami a nemesi liberális politikát e téren Világos előtt jellemezte. Négy szócikke foglalkozik e témával - Fiume és tenger melléke (III. k. 288-295.), Fiumei kikötő (uo. 295-300.), Horvátország (IV k. 370-385.), Illyrismus (IV k. 427-445.), s a szerző nem képes másra, mint elismételni az addig hangoztatott, történeti jogi közhelyeket. Mintha e téren nyomtalanul suhant volna át rajta az idő. Úgy látja, hogy a magyarokat és a horvátokat összefűző „szent köteléket" csupán „néhány fanatikus könnyelműsége" tépte szét, arra apellál, hogy az 1847-1848-as országgyűlésen Kossuth testvéri szeretetre szólított fel. S ami azután történt? - kérdezhetjük. Groteszk, hogy legyen szó bár Horvátországról, Fiúméról vagy a tengermellékről, Csengery egyedül az egykori hódítás jogát ismeri el alapnak, s ehhez Werbőczyt idézi érvként. S ő, aki a törvények javíthatóságának magától értetődően híve, a közös országgyűlés, közös alkotmány és honpolgárság háromságát a priori adottságként említi az olvasónak. Sőt, még azt a képtelenséget is megkockáztatja, hogy a két nemzet