Századok – 2009

KISEBB CIKKEK - Fenyő István: Csengery Antal és az Ujabb Kori Ismeretek Tára III/751

mint ahogyan az egyes szerzők is csupán betűjellel vagy monogramjukkal jegyezték cikkeiket. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy kezdetben Tóth Lőrinc, majd a III. kötettől Pákh Albert szerkesztette a kiadványt. Protestáns kollégiumok neveltjei mindketten — miként Csengery is az volt —, majd a centralista Pesti Hírlap munkatársai (Pákh rovatvezetője is). Tóth Lőrincre feltehetőleg azért esett a választás, mert neki volt leginkább szakmai „múltja": a szépirodalomról már a harmincas évek második felében mindinkább a jogtudományra és a politológiára tért át (utóbb a politikára is), híressé vált nyugat-európai útleírást adott ki {Úti tárca, 1844), utazásakor már a Jelenkor című újság segédszerkesztője volt, az Athenaeum körül csoportosuló írói kör tagja, majd a szerveződő Védegylet titkára, az országgyűlési napló szerkesztője. Ebben segítette őt az 1844-ben Pestre kerülő Csengery. Tóth mellett szólhatott az is, hogy „távollevők követe"-ként már az 1839/40. évi országgyűlésen részt vett, az 1847/48. évi országgyűlésen pedig Breznóbánya követe volt. Tagja lett annak a küldöttségnek, amely 1848. március 15-én a nádor vezetésével Bécsbe vitte az országgyűlés feliratát. A népképviseleti országgyűlésen Révkomárom városát képviselte, a Batthyány-kormány igazságügyminisztériumában Szalay László kodifikációs osztályfőnök mellett dolgozott, utóbb Debrecenben Vukovics Sebő minisztériumában helyettes államtitkár. Ebben a minőségében közreműködője a zsidók, illetve a nemzetiségek egyenjogúsításáról készült törvényjavaslatoknak. Követte a kormányt a szabadságharc utolsó percéig. Haynau bírósága előbb halálra ítélte, majd megkegyelmezett neki. Ügyvédi gyakorlatától eltiltva számára létkérdés volt a szerkesztői megbízatás. Nem csoda, hogy az ismerettár miatt az osztrák rendőrség folyamatosan zaklatta - Tóth Lőrinc szócikkei a két Batthyányról, Lajosról és Kázmérról, Csányi Lászlóról, Damjanich tábornokról újabb s újabb kesztyűdobások voltak az önkényuralomnak. S az is érthető, hogy e zaklatások miatt a szerkesztést a II. kötet után nem vitte (vihette?) tovább. A Batthyány Lajosról írott szócikk (I. k. 358-371) valósággal apoteózisa a kivégzett miniszterelnöknek -mindössze néhány hónappal 1849. október 6-a után! Többek között a következő sorokat olvashatjuk róla: „Gróf Batthyány Lajos erőteljes, szilárd, rendületlenül elhatározott, soha nem ingadozó jellem volt, tele bátorsággal, józansággal s kitartással, de egyszersmind önérzettel s büszkeséggel is; hazája s nemzete javáért lángoló hazafi... erős akarattal tevé élete feladásává, minden erejét s idejét nemzete lehető kifejtésének előmozdítására szentelni." Az új szerkesztő, Pákh Albert személye mellett az említett rendőri eljárások miatt mindenekelőtt az szólt, hogy 1847-től 1850-ig gyógykezelésen külföldön tartózkodott, így „ő volt a valamirevaló írók közt az egyedüli, aki nem volt kompromittálva" (Schöpflin A.). A debreceni kollégiumban töltött időben barátkozott össze Csengeryvel. Jó ajánlólevél volt számára az is, hogy — mint Gyulai Pál írja — „Volt benne valami polgárias és ösztönszerű idegenkedés a táblabíróiastól". Ugyanezt Schöpflin így fogalmazza meg: „...annak a politikai csoportnak szegődött hírlapíró munkatársává, mely az akkori Magyarország politikusai között leginkább volt áthatva a modern európai szellemtől, s publicisztikai téren leg-