Századok – 2009
MŰHELY - Horváth Pál: A jogállamiság helye és szerepe az újabb kori történelemben III/725
(emberi) jogok triászának a megjelenésére volt szükség. Ezt a tényt konstatálva inkorporáltatott most már az emberi jogok egyetemes nyilatkozata a világszervezet alapokmányába kifejezetten azzal a nemes célkitűzéssel, hogy az így teljessé lett emberi szabadságjogok mindenki számára biztosíttassanak. Mindez persze továbbra is csupán morális erőként hatott a tagállamokra. Ezért is döntött az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága eleve az emberi jogok egyetemes törvényének a létrehozása mellett, amely majdan (minimum 35 tagállam csatlakozása által) nemzetközi jogi megerősítéssel hatályba is léphetett. Az ügy iránti odaadás tehát nem zárult le az emberi jogok napjának (december 10.) a meghirdetésével. Ellenkezőleg, céltudatos munka kezdődött el egy továbbra is morális tényezőként akceptáltatható deklaráció (alapelvek), illetve az azokat elfogadó államok számára már jogilag is kötelező egyezségokmányok és a végrehajtási rendelkezések megalkotása tárgyában. Az alapelvek adottak (és elfogadottak) voltak, a konkrét egyezségokmányok, illetve a végrehajtási rendelkezések kimunkálására és az idevágó legkülönbözőbb érdekek egyeztetésére azonban — mint ismeretes — közel két évtizednek kellett eltelnie. Végtére is 1966-ban azonban három történelmi jelentőségű okmány elfogadására került sor a világszervezet közgyűlése (december 16.) által, nevezetesen „a gazdasági, szociális és kulturális jogok", illetve „a polgári és politikai jogok" egyezségokmányaira, valamint az ún. „fakultatív jegyzőkönyv" kinyilvánítására. Végérvényesen megnyílt tehát az út az emberi jogok egyetemes törvényének a megszületése felé, amely az egyezségokmányok legalább 35 állam által történt megerősítése által egy évtizeddel később (1976) perfektuáltatott. Az egyezségokmányokhoz történő csatlakozás persze megtörténhetett úgy is, hogy az államok egy része nem írta még alá az ún. „fakultatív jegyzőkönyv" rendelkezéseit, amely mint ismeretes, rendkívül fontos végrehajtási normatívákat foglalt magában. Ennek ellenére a harmincötök, illetve az azokat követők történelmi érdeme, hogy az államilag szervezett emberi társadalmak életében elsőként nemzetközi törvény rangjára emelték az emberi jogokat. Vállalták ezzel, hogy saját jogalkotásuk erejével is megvédik a polgári (politikai), a gazdasági-szociális, illetve az ún. kulturális jogokat és minden e körben jelentkező, ismert és a jövőben felbukkanó emberi megaláztatást, önkényt és jogfosztást ugyancsak a törvények erejével fognak elhárítanak. Ezek az elvárások persze implicite megtalálhatók már az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának az elfogadásában is, amely az idézett Atlanti Chartával együtt hatott Nyugaton és Keleten egyaránt a politikai megújhodás korszakát jellemző alkotmányos jogalkotásra, illetve a békeszerződésekben vállalt kötelezettségek garantálására. Az állampolgári jogok kiteljesedését keresve fel kell tehát idéznünk már az emberi jogok egyetemes nyilatkozatába foglalt rendelkezéseket. Azt hihetnénk, hogy az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában csupán a sokféle nép, vallás, kultúra és ideológia számára egyaránt elfogadható, elvont jogelvek lerögzítésére került sor. A kultúra, illetve a tudomány szabadságának a szerepét illetően azonban már az egyetemes nyilatkozat preambuluma rácáfolt erre a vélelemre:
