Századok – 2009

MŰHELY - Horváth Pál: A jogállamiság helye és szerepe az újabb kori történelemben III/725

sorsát meghatározó késleltetett polgári átalakulások érlelődtek a század második harmadától, amelyek a közép- és kelet-európai népek politikai történetírásában a gyakran felülről végrehajtott reformok kezdeteként váltak ismertté. Délkeleten a görög kisnemzeti szuverén állam felemelkedése (1821), nyugaton a belga forradalom eredményei (1830) vonták magukra a figyelmet, de a német-olasz alkotmányos mozgalmak és a lengyel nemzeti megújhodási törekvések is új módon megfogalmazott elvárásokat élesztettek. A Napóleoni Franciaország hatalmi törekvései is kiváltották persze az anyagi és a szellemi erők újmódon történő csatasorba állítását (lásd a porosz reformok példája alapján). Ettől függetlenül a 19. századba átlépve egy sor életképes burzsoá jogelv, illetve institúció kiépítését, illetve meghonosítását látjuk felszínre törni a kontinens keleti felében. Még a forradalmi átalakulást sikerrel késleltető soknemzetiségű birodalmak (a porosz, az osztrák, illetve az orosz) is rákényszerültek, hogy például a helyi igazgatás szférájában, a jobbágyrend lazításában, vagy éppen a növekvő pénz-, illetve áruforgalmi viszonyokban nyilvánvalóan polgári jellegű jogalkotásba kezdjenek. Mindezek a törekvések az 1848-as forradalmak közelségében már nem egyszerű experimentális lépések voltak, hanem egy új korszak előhírnökei a jogfejlődésben. Az újkori történelem harmadik nagy társadalmi átalakulásának a közelségében látjuk tehát azoknak a sajátos körülményeknek a kialakulását, amikor a változások a tulajdonképpeni gazdasági-politikai lehetőségek korlátozott (késleltetett) volta ellenére felszínre törnek. Ezeknek a szituációknak az ismétlődése nyomán nőhetett naggyá széltében az ún. reformjogalkotás reputációja. A reformok ügyét, az elavult társadalmi-politikai viszonyok részleges átalakítását tehát eleve intellektuális munkaként fogta fel a kor és vele óhatatlanul előtérbe állította az értelmi (szellemi) tényezők cselekvő közreműködését. Az ébredő nemzeteszmény jól ismert korszakában mindez a nemzeti értelmiség fokozottabb politikai aktivizálódását, illetve a nagy társadalmi (forradalmi) megrázkódtatások elkerülhetőségének az illúzióját ébresztette. A júliusi (francia) forradalom árnyékában szinte vértelenül lezajló belga átalakulás, illetve az 1830. évi belga alkotmány készen kínálta ehhez a mintát Európában. Ez és egészében a megkésett polgári átalakulások kiteljesedő folyamata is hatott tehát, amikor a második köztársaság alapjait lerakó francia alkotmányozók 1848-ban a saját maguk alkotta klasszikus modellt is sutba dobva fogalmazták meg a „droits de l'homme" szinte már-már teljesnek mondható katalógusát (Girard, L.). A modern alkotmányos jogalkotás preambulumát képező jogok hagyományos összetevői egyszeriben kiterjesztést nyertek számos, merőben új elvárással. Ilyen értelemben intézményesült például a magánlak sérthetetlensége, mint a személyes szabadságot garantáló eszközök egyike, és legiszláltatott a halálbüntetés tilalma politikai ügyekben. A politikai élet szférájában a szólás, a gyülekezési, illetve az egyesülési jog kiegészítő elemeként került megfogalmazásra a mindenkit megillető petíciós jog, illetve a választott állami tisztségviseléshez való jog eléggé elasztikus definiálása. A gazdasági szabadság fogalomkörében (munka- és iparszabadság) feltűnt az államadósságok visszatérítésének a garanciája, illetve a vagyon és a képesség szerinti közteherviselés is. Végül pedig a korszellem kifejezőjeként alkotmányos legiszláció tárgyává lettek a kulturális