Századok – 2009
MŰHELY - Horváth Pál: A jogállamiság helye és szerepe az újabb kori történelemben III/725
Az ipari forradalom elviharzása után az ún. latin-román jogcsoport-régió minta országa azonban valóban egyfajta modellé merevedett és a benne kiteljesedő intézményrendszer már egy letisztult civil társadalom érdekeit állította előtérbe. A III. francia köztársaság hosszú történelmi korszaka volna felidézhető, amelyben a prezidenciális köztársaság demokratizmusa, a jogrend stabilitása, illetve a szabadságjogok időnként már-már imponáló egységben is feltűnhettek. Ezt a fajta jogállamiságot is megrázták a szervezett munkásmozgalom hullámai, a gazdasági világválság vagy éppen a két világháború, de például az alapintézmények stabilitásának is része lehetett a fasizálódás elkerülésében. Igaz, hogy tartós stabilitás jegyei csak az V (a De Gaulle-i) köztársaságtól konstatálhatok, de ez az államberendezkedés már nagyobb kockázat nélkül át is vészelhette például a gyarmatbirodalom összeomlását, sőt az új (laza) államkapcsolatok határán belül (a volt francia gyarmatokon) és azon kívül is mintául szolgálhatott a jogállamiság kiépítésében. A tőlünk távol eső példákról a figyelmet visszatérítve szabadjon utalni arra, hogy ez a modell nem csak a közei-környezetünkben (a Román Királyságban, a Kisantant államokban) hatott, hanem szinte recipiáltatott — bár kevés sikerrel — a lengyel polgári köztársaság két világháború közé szorult történetében. Az ismert francia közigazgatási bíráskodás például a lengyel köztársaság alkotmányos rendjének az egyik tartópillérévé lett és ez a főbb hatalmi ágazatok biztosítékokkal körülbástyázott egyensúlyrendszerének a típusává lehetett, ami a késleltetett polgári átalakulás minta országaiban is csak a második világháborút követő időkben bontakozott ki. A francia modell tradicionális bevétele a latin-román társadalmak, nagyon is eltérő feltételei közt természetesen számos torzó születését is előidézte például a latin-amerikai, illetve a volt gyarmati területeken. Az arra éretlen politikai körülmények közt tehát nem lehet gyógyír sem a prezidenciális köztársaság szinte hézagmentes chartális rendszere, sem pedig a közigazgatási bíráskodás puszta bevétele, amely mint ismeretes lehetővé tette az állampolgároknak, hogy az igazgatási-végrehajtó hatalmi szférában meghozott, sérelmesnek minősülő döntésekkel szemben intézményesített bírói védelmet nyerjenek. Sőt, maga a modellt hordozó államiság példája is szolgálhat adalékokkal arra, hogy kritikus történelmi válságok kezelése például a 30-as években itt is a végrehajtó hatalom, az „erős köztársaság", illetve az elnöki hatalom dominanciájához vezetett. Pétain ún. vichy alkotmánya (1940) pedig egy rövid ideig rést is ütött a klasszikus jogállamiság testén. Jóval gyengébb pozíciókkal rendelkeztek természetesen a megkésett polgári átalakulás minta országaiban a Német Birodalomban, vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchában. Az osztrák köztársaság, illetve a weimari polgári demokratikus rendszer tragikus széthullásának a történelmi körülményeit azonban már érintettük a totalitárius fasiszta rendszerek elemzésénél. Annyiban mégis vissza kell utalnunk ide, hogy a tulajdonképpeni Rechtsstaat, amivel a hazai jogi gondolkodás közvetlenül kapcsolatba került, nem volt előzmény nélküli. Német, osztrák, olasz területen például polgári monarchikus rendszerek takarója alatt is felszínre tört a jogállamiság egynémely életképes eleme a 19. század második felében, az ígéretes kezdetek pedig 1848-hoz vagy éppen az
