Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Farkas Tamás - Maitz Péter: Nyelvi nacionalizmus és német családnevek a 19. századi Magyarországon. A névmagyarosítások nyelvi-ideológiai hátteréről III/565
ból különböző okokból hiányzik, a névmagyarosítások történetének azonban — sokféle tényezőből kifolyólag — legsikeresebb újonnan alakult családnevévé válik. A nemzeti tájak között a hegyek mellett (erről lásd még később) természetesen a magyar alföld is jelen volt: Róna, Rónai, Pusztai, Pusztafi stb. A legnépszerűbbek azonban általában a(z akár csak ál)helységnévi eredetű családnevek voltak - úgy is mint a leggyakoribb magyar, de egyúttal mint a társadalmi szempontból mérvadónak számító nemesi családok körében is legjellemzőbb névtípus képviselői. E nevek egy része valós, de a történeti családnévanyagból különböző okokból hiányzó helynévből származott (általában országhatárokon kívül eső vagy kései alakulású helynevek esetében); más részüknek azonban nem létező, pusztán fikcionálható helynév az alapja (Bérczuáry, Mátraszéki, Romlaki, Széphelyi). Ezek a nevek a romantikus irodalom szereplőire emlékeztetnek (a Szentirmai egyértelműen innen is származott át a magyar családnévállományba); eleve azért is, mert az írói és a néwáltoztatói névválasztást egyaránt ugyanazon korabeli ízlésvilág — a nemzeti romantikáé — formálta. A névválasztás alapját egyébként nem ritkán teljes vagy részleges tükörfordítás, de legalábbis jelentésbeli kapcsolódás jelentette, legjellemzőbben persze német nyelvi háttérrel (Goldstein > Arany, Aranyi, Arányi, Aranykövi, Steiner > Kemény, Kővári, Köves, Kövesdi, Kövesi, Kövi, Szikla, Szilárd stbj. Még jellemzőbb volt azonban, hogy az új nevet legalább kezdőbetűjében igazították az eredeti családnévhez 0Goldstein > Garai, Gosztonyi, Gál, Gerő, Gonda, Gondos, Gyarmati, Gyulai stb.). A helynévi eredetű családnevek jellemző alaktani jegyének, a néwégi -i képzőnek régies (és egykor a nyugati magyar nyelvterületre jellemző, történeti) írásváltozata, az -y a 19. század közhiedelme szerint az előkelő származás kifejezőjének számított, így a néwáltoztatók gyakorta kívántak ilyen nevet választani maguknak. Az -i képző, mely a történeti magyar családnévanyagban elsősorban helynevekhez járult, de személynevek mellett apanévképzőként is állhatott (Petri, Tamási), a névváltoztatásokban már közszók mellett is megjelent (Kedvesi, Reményi, Villámi, Virányi). Akár egy olyan képző, illetve néwégződés, mint az -ányil-ényi is, ha nem is kimagasló gyakoriságúnak, de igen jellemzőnek számíthatott a névváltoztatásokban. Csekélyebb szerepet játszott a magyarban egyébként nem túl gyakori, de jellemző módon előkelő konnotációkat keltő -fi (-fy, -ffy) képző; most már ugyancsak nem csupán személynevek (Ernő fi, Pálfi), de közszók mellett is (Békefy, Hősfi, Koszorúfi). A névmagyarosításoknak — a korabeli romantikus ízlésről árulkodó, névfordításokból eredő s itt nem részletezett egyéb okokból — a történeti magyar névanyag szemantikai és strukturális jellemzőitől eltérő családnevei többé-kevésbé feltűnő módon tanúskodhattak magyarosított voltukról. Olyannyira, hogy a korabeli névízlést a névmagyarosítást egyébként lelkesen pártoló írások is gyakorta kritizálják. Még a névmagyarosító mozgalom leglelkesebb szorgalmazója, Telkes Simon is így ír: „Inkább maradjon Buchbergernek, mint Könyvhegyi, mert bizony miért tagadnánk, de úgy van biz az, hogy Könyvhegyinek hallatára mindjárt a Buchberger jut eszünkbe".54 54 Telkes S.: Hogy magyarosítsuk i. m. 14.
