Századok – 2009

KRÓNIKA - †Jakó Zsigmond (1916-2008) (Csukovits Enikő) II/503

KRÓNIKA JAKÓ ZSIGMOND (1916-2008) Saját bevallása szerint a legkorábbi kisgyermekkori emléke az volt, amikor 1919-ben megjelentek a román katonák szülőfaluja határában. A szokatlan és felkavaró élmény, amelyre sok évtizeddel később is pontosan visszaemlékezett, több volt egyszeri ijedelemnél, alapjaiban változtatta meg — milliók közt — Jakó Zsigmond életét is. 1916. szeptember 2-án született Biharfélegyházán, amely a trianoni döntéssel Romániához került. A sorsfordító változások jelentős szerepet játszottak abban, hogy Jakó Zsigmond a történelmet választotta élethivatásának. „Gyermekkoromtól fogva nem értettem, hogy én, aki a magyar-román határtól kb. fél kilométerre, egy tanyán születtem, s a környezetemben mindenki magyar, a falu is színmagyar, mégis Romániában élek. Elsősorban önmagam számára akartam tisztázni azt, hogy miként alakult az itteni népesség sorsa, s ebbe beletartozott az én személyes életem és a családomé is." - vallotta 2001-ben egy vele készült interjúban. Hajdúböszörményi gimnáziumi évek után, 1934-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, történelem-latin szakon. Az 1930-as évek az egyetem legkiemelkedőbb időszaka volt, a történészhallgatók a magyar történettudomány olyan neves képviselőitől tanulhatták mesterségük alapjait, mint Hajnal István, Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor, Szentpétery Imre, Szekfű Gyula. Jakó ilyen indíttatással természetesen Mályuszszeminarista lett, hozzá írta doktori disszertációját is szülőföldje, Bihar megye település- és népiségtörténetéről. Már első könyvével bizonyította szakmai kvalitásait, történészi rátermettségét: a Bihar megye a török pusztítás előtt (Bp. 1940.) megjelenése után rangos akadémiai díjat nyert (Kőrössy Flóra-díj), és a kötet máig a népiségtörténeti iskola egyik legidézettebb munkája. A friss diplomás fiatalember rövid egyetemi gyakornokoskodás után 1939-ben a Magyar Országos Levéltárban kezdte pályáját, innen hívták 1941 tavaszán a bécsi döntés értelmében visszacsatolt Kolozsvárra, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárába. Jakó ettől kezdve Kolozsváron élt, 1944-ben sem tért vissza Budapestre -hivatástudata, elkötelezettsége arra indította, hogy tudását az erdélyi magyar tudományosság szolgálatába állítsa. A levéltárnak az államosításig, 1950-ig volt a munkatársa, majd vezetője; Kelemen Lajostól, szeretve tisztelt főnökétől a gyakorlatban sajátítva el a levéltárosi munka és az erdélyi történetírás céhbeli ismereteit, mesterfogásait. Tudományos pályája megszakítatlanul folytatódott, az 1940-es években sorra jelentek meg publikációi, köztük a legismertebb, A gyalui vártartomány urbáriumai. A háborús események a tudomány kérdései mellett új kihívásokat is hoztak: 1944-től kezdve sokat tett a front nyomában pusztulásnak kitett családi, egyházi, városi levéltárak megmentéséért.