Századok – 2009

KRÓNIKA - †Jakó Zsigmond (1916-2008) (Csukovits Enikő) II/503

Jakó Zsigmond egyre szélesebb körben ismertté vált tudását nem nélkülözhette az uralomváltásokat újra és újra megszenvedő, oktatói karának egy részét minden esetben elvesztő kolozsvári magyar egyetem sem. Az önmagát „botcsinálta tanár"-ként jellemző Jakó nem sokkal az egyetem újraindítása után, 1942-ben kezdett tanítani. Tudására különösen nagy szükség volt az anyaországi tanárok többségének hazatérése után: 1947-ben kinevezték a Bolyai (később Babe§-Bolyai) Tudományegyetem tanárává. Noha 1952-ben származása miatt két évre eltávolították az egyetemről, végül 1981-ig, nyugdíjba vonulásáig a Babe§-Bolyai Tudományegyetem professzoraként dolgozott, emellett a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetének is munkatársa volt. A szigorú tanár generációk számára adott követendő példát szakmai igényességből és emberi tartásból, olyan évtizedekben, amikor mindkét tulajdonság luxuscikknek számított. Paleográfiai, levéltári szakkollégiumait az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltárában tartotta, ahol a hallgatók eredeti források közt kóstolhattak bele a kutatás ízébe. Paleográfiai óráiból nőtt ki Radu Manolescuval közösen írt kézikönyve, amely magyarul A latin írás története címen jelent meg (Bp. 1987.). A vaskos kötet mind Romániában, mind Magyarországon máig tananyag az egyetemeken. Jelentőségét az adja, hogy egyszerre nyújtott világos és teljes képet a latin írásbeliség egyetemes fejlődéséről, ugyanakkor Románia területének írásbeliségét is elhelyezte ebben a képben. Jakó Zsigmond elsősorban a középkort kutatta, de érdeklődése nem állt meg a 16. század első évtizedeinél, egyes tanulmányai 18-19. századi kérdésekkel is foglalkoztak. Kezdeti népismereti, gazdaságtörténeti munkái mellett sorra jelentek meg előbb levéltár-történeti, majd kormányzattörténeti, paleográfiai cikkei, tanulmányai. Az egyre súlyosbodó marxista, majd nacionalista nyomás hatására fordult figyelme a viszonylag politikamentes művelődéstörténet felé; e tárgyban kelt legfontosabb tanulmányai — az erdélyi értelmiségről, írásbeliségről, könyvekről és könyvtárakról — 1976-ban összegyűjtve tanulmánykötetben is megjelentek {írás, könyv, értelmiség. Bukarest 1976.). A pályáját levéltárosként kezdő, levéltári órákat tartó Jakó mindig is tisztában volt a levéltári források jelentőségével, oktatóként azonban azzal is szembesülnie kellett, hogy ezeket a forrásokat csak nagyon kevesen voltak képesek elolvasni, lefordítani, megérteni. Az 1980-as évekre körvonalazódott számára az a program, amelyet az erdélyi történettudomány legfőbb feladatának tekintett, és amelynek megvalósításáért halála napjáig megfeszített tempóban dolgozott: a régió forrásanyagának minél teljesebb körű feltárása, minél gyorsabb, közérthető publikálása érdekében. Elsősorban a középkori oklevelek kiadását szorgalmazta, de figyelme és segítő támogatása kiterjedt a fejedelemség-kori iratanyag publikálására is. Felfogása szerint az erdélyi magyar történetkutatás e hatalmas munka elvégzésével teheti a legnagyobb szolgálatot mind a magyar, mind a romániai tudományosságnak. Jakó maga fogott a program megvalósításához: nyugdíjba vonulása után ideje jelentős részét a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveinek rég elkezdett regesztázására fordította. Nem volt könnyű helyzetben: Magyarországra nem utazhatott, a Magyar Országos Levéltárban őrzött anyagról olykor csak az egykori egyetemi diáktársak, Borsa Iván és Szent Györgyi Mária konspirativ segítségével jutott másolatokhoz. Az elkészült anyag A kolozsmonostori kon-