Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Honvári János: Pénzügyi és vagyonjogi tárgyalások és egyezmények Magyarország és az Egyesült Államok között, 1945-1978 I/37
értékű nyugdíj, járadék és örökség magyarországi magánszemélyek részére történő átutalását. A magyar restitúciós igények érvényesítését leginkább a nyugati megszálló hatóságoknak a hazai belpolitikai viszonyok szovjetizálásával párhuzamosan egyre növekvő bizalmatlansága akadályozta, de komoly nehézségeket okozott a vagyontárgyak fellelésének és a tulajdonviszony bizonyításának körülményes volta is, amely a háború befejezését követő minden eltelt évvel egyre nehezebbé vált. A magyar javak visszaszerzése érdekében a korrupciótól sem riadtak vissza. A Bécsben működő Magyar Visszaszolgáltatási Bizottság — természetesen a Külügyminisztérium tudtával és beleegyezésével — bizonyíthatóan 3-10%-os „sikerdíjat" fizetett az Alsó-Ausztriai Tartományi Kormányzóság egyik vezető osztrák tisztviselőjének, aki ezért eldugott, eladott magyar javakra vonatkozó információkat szolgáltatott.1 5 A párizsi békeszerződés értelmében Magyarország csak az ideiglenes fegyverszüneti egyezmény aláírása (1945. január 20.) és a német hadüzenet után elhurcolt javakat követelhette vissza, a kikerülés pontos időpontját azonban még a kint fellelt és igazoltan magyar javak esetében is roppant nehéz volt bizonyítani. Az angolszász hatalmak rövid ideig — addig, amíg láttak némi esélyt Magyarország demokratikus fejlődésére — a restitúció ügyében nagyvonalúan jártak el és időponttól függetlenül minden kiszállított magyar jószágot visszaadtak. A totális kommunista hatalomátvétel után a megszálló amerikai hatóságok az Ausztriában és a német zónában működő magyar visszaszolgáltatási bizottságok tevékenységét betiltották és 1948-ban az ott található magyar javak kezelését az osztrák és a nyugat-német kormányokra bízták, amelyek természetesen nem a magyar javak visszaadásában, hanem az ottani gazdaságba történő lehető legteljesebb beolvasztásban, felhasználásban voltak érdekeltek. A magyar kormány tisztában volt azzal, hogy a nyugati restitúciós igények kifizetésére kevés az esély, ezért a kárpótlásról folyó hosszas alkudozások során ezekből engedett a legkönnyebben. Az ilyen igényeket elsősorban azért emlegették állandóan, hogy ezzel is javítsák a magyar tárgyalási pozíciót.1 6 A II. világháború befejezése után több tőkés ország (Svájc, Svédország, Franciaország, Anglia, Hollandia) a külkereskedelmi kapcsolatok újrafelvételének, illetve fenntartásának előfeltételeként kikötötte, hogy „a velük szemben fennálló, háború előtti eredetű pénzügyi tartozások hátralékos és folyó kamatait — időlegesen l-l 3/4%-ra csökkentett mértékben — a magyar adósok fizessék meg". Az ország a tőkés importra való nagyfokú ráutaltsága miatt a korábbról származó tartozások ilyen „átmeneti rendezésére irányuló pénzügyi megállapodások megkötése elől" nem tudott elzárkózni. Egyes országok ahhoz is ragaszkodtak, hogy hazánk nyilatkozatban ismerje el az 1945 előttről fennálló adósságát. 1947-ben ilyen nyilatkozatot tett Magyarország az Egyesült Államok felé is.1 7 15 MOL XIX-J-1-j KÜM Ausztria TÜK 58. doboz. 200. tétel. Magyar Visszaszolgáltatási Bizottság, Bécs, 1952. október 2. 16 MOL MDP-MSZMP Központi Szervek iratai (a továbbiakban: M-KS) 288. f. 5/323. őe. 17 MOL XIX-J-1-j KÜM USA TÜK 33. doboz. 199. tétel. Előterjesztés a Pénzügyminisztérium Kollégiumához az Egyesült Államok viszonylatában fennálló pénzügyi problémák tárgyában, 1960. szeptember 6.
