Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Miskolczy Ambrus: A szabadkőművességtől a nyilvánosságig. Kazinczy Ferenc és eszmetársai a magyar magántársasági demokratikus kultúra hőskorában I/3
gyarországban is [...] csak egy nép s nyelv létezne (valamint jó, midőn a nemzet csak egy vallással bír), de mivel ez nem úgy van [...], s mivel vétek volna más népeket anyanyelveiktől erőszakkal megfosztani (minden nép ragaszkodik az anyanyelvhez, mint a valláshoz), meg kell elégednünk, hogy Magyarországban valahára a hivatalos és országos nyelv egy élőnyelv, s pedig a magyar nyelv légyen, nem pedig a holt deák nyelv, [...] s alkalmas és szelíd módokkal azon kell igyekeznünk, hogy a magyar nemzeti nyelv tudása a többi magyarországi népek között mindig jobban terjesztessék el. [...] A nemzeti egység jó országalkotás mellett ott is létez, hol több nép lakik, s több nyelv divatoz, mint Nagybritanniában, s több nép egy országban az erőt nem oszlatja, mint Magyarország Mária Terézia uralkodása alatt mutatta." Szent István pedig „széles politikus vala" [...] midőn azt írta: Unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est."113 Ebből az eszmefuttatásból néhány elem — az utolsó mondat kivételével — az 1868-as nemzetiségi törvény előterjesztésébe belefért volna, ha Deák nem lett volna taktikusabb, és mestere a politikai nyelvnek is. Szent István-féle maximát a reformkor nagy nemzedéke kifejezetten kárhoztatta. Viszont a lényeget: a másik fél nyelvi jogainak elismerését törvénybe foglalta. Természetesen nem azért, mert Rumy cikkét olvasták volna, vagy netán Berzeviczyt, hanem a körülmények kényszerítő erejének hatására cselekedtek. Az is igaz, hogy olykor olyan hévvel törekedtek az egynyelvűség érvényesítésére, hogy egyesek Horvátország elszakadását is elfogadták, sőt Wesselényi Miklós az integritásról is lemondott volna. Elvetették a federáció terminust, viszont a belső federalizálás felé mutató megoldásokat is számításba vették. Példa erre Kossuth, aki gondosan kerülte, hogy a nemzet fogalmát körülírja, bár kritikus helyzetekben az uralkodó nemzetfogalommal élt, ahogy „az egzigenciák tudománya" megkövetelte. 185 l-es alkotmánytervében azonban nemcsak 1848-1849 tapasztalatait és eredményeit öntötte formába; ebben az alkotmánytervben benne vannak az eperjesi négynyelvű hungarus világ tapasztalatai is, amikor a nemzetiséget felekezetiséggé próbálta átmagyarázni, hogy ezzel az egyrészt múltba, másként a jövőbe tekintő értelmezéssel kilépjen a jelenből, a nemzetiségi békétlenséget felekezeti békévé változtassa, Magyarországot egyszerre nemzetileg semleges állammá tegye, ugyanakkor megőrizze egységét és magyar jellegét, a megyei autonómiával pedig kielégítse a federációt célzó igényeket. A magyar politikai gondolkodásban önálló vonulat a nacionalizmus-kritika is, azoknál is, akik maguk is a nacionalizmus hordozói voltak, és belső — önmagukkal is folytatott — tusáikban érezhető azoknak az érveknek a jelenléte, amelyet a hungarusok felvetettek. A hungarus tudat longue durée jelenség, amely nem halt el. Az 1910-es években újra a magyar nemzeti öntudat, a demokrácia és hungarus tudat összefonódásának tanúi lehetünk.11 4 Teoretikusa Jászi Oszkár, aki — szemben a reformkor nacionalistáival — egyben a szentistváni maximával is élt. Ady szerint „megcsinálta az új una eademque nobilitas" szobrát,115 — de mint tud-113 Rumy: Válasz, Hírnök, 1840. 72. sz. 114 Litván György: „Magyar gondolat - szabad gondolat". Bp., 1978. 115 Ady Endre: Publicisztikai munkái. Szerk. Vezér Erzsébet. Bp., 1987. 806.
