Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Miskolczy Ambrus: A szabadkőművességtől a nyilvánosságig. Kazinczy Ferenc és eszmetársai a magyar magántársasági demokratikus kultúra hőskorában I/3
juk — csak papíron. Ugyanakkor meglepő, hogy a nemzeti-nemzetiségi együttélés demokratizálásának igénye olykor milyen váratlanul bukkan fel. Például Torma Miklós, egykori erdélyi alispán minisztériumi beadványaiban és némileg a publicisztikájában is. Jászival is levelezett, és Jászi számára nézetazonosságuk is jelezte, hogy helyzetelemzése és programja nem kávéházi vagy íróasztal melletti töprengés szüleménye. Az erdélyi alispánt viszont talán nemesi káderlapja miatt nem karolta fel történetírásunk, elég volt neki egy „fehér holló," Mocsáry Lajos, és így úgy látszik, „a haladás tábora" visszamenőleg is zárt, mint egy politikai szekta. Kérdés, hogy a történelem mennyire hagyja magát kalodába zárni? Meglepő fejlemény az is, hogy a sovinizmust programszerűen képviselő Bánffy Dezső egykori munkatársa — az egyébként szabadkőműves — Jancsó Benedek is 1912-ben már és még — Torma Miklósnak szóló levelében — hangoztatta, hogy a románokkal szemben „liberális és demokrata progresszív álláspontra" kell helyezkedni. Ez is jele annak, hogy mélyebb gyökerei voltak annak a forradalomnak, amelyet Ady így jellemzett: „Új negyvennyolcban vagyunk, új szabadságharcban, új forradalomban — az egykori fiatalságunk nélkül."116 Ennek a gyengeségnek a jele volt az is, hogy egy Torma vagy egy Jancsó leveleikben jelzett nézeteikkel nem tudtak, és nem is akartak kilépni a nyilvánosság lépni. A forradalmak utáni magyar uralkodó tudományos közbeszédben elhatalmasodott a bűnbakkeresés, és ezzel egyfajta historiográfiai atavizmus. Gondoljunk Szekfű Gyula Három nemzedékére, a magyar liberalizmus nyárspolgári kritikájára; és gondoljunk arra, ahogy előtérbe került a szentistváni állameszme, amiben ugyanakkor már és még érvényesül a modern humanitárius mozzanat is. Ugyanakkor van valami hungarus bölcsesség Gratz Gusztáv dualizmus-értékelésében. Sőt, egész újkori történelmünkre vonatkozik, amit az 1860-70-es évek nemzetiségi kérdéséről írt: „Örök dicsőségére szolgált volna az akkori nemzedéknek, ha ezt a problémát valamiképpen meg tudta volna oldani, de a probléma oly nehéz volt, hogy az sem vált volna szégyenére, ha megoldása nem sikerül."11 7 A magyar demokratikus törekvések dicsérete is lehetett volna ez, ha — Gratznak éppen akkor — nem kellett volna azokat elmarasztalni. Ezért a fenti mondatot a rossz közérzet és a túláltalánosítás frázisa követte: „Hogy azonban kísérlet sem történt erre, hogy a magyar közvélemény és a magyar kormány hamis távlatban látta, és fel nem ismerte a kérdés horderejét, és hogy rövidlátó önámítással és oly önbizalommal, amelynek alapját nem egy öröklétű konstelláció alkotta, lebecsülte azt, ez végeredményben mégis a magyarság politikai szellemének és politikai képességének ez időben bekövetkezett bizonyos hanyatlására vall." Paradox módon úgy tűnik, mintha Jászi Oszkár hajdan több megértéssel ítélte volna meg Tisza Istvánnak a román politikusokkal való tárgyalásait.11 8 A kérdés viszont örök: „...vajon van-e a politikában megoldhatatlan probléma? Nemcsak arról van-e mindig szó, hogy kisebbek-e vagy nagyobbak azok 116 Ady: Publicisztikai munkái, 629. 117 Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867-1918. I. Bp., 1992. 187. 118 A Tisza-féle tárgyalások elutasításával szemben „egyedül Jászi tett kísérletet arra, hogy a kérdést, mint a nem egyenesvonalú fejlődés problémáját feldolgozza." Szász Zoltán: Az összbirodalomtöl a polgári Magyarországig. Erdély rövid története. Főszerk. Köpeczi Béla. Bp., 1989. 556.
