Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Daniela Dvoráková: A ló a középkori Magyarországon. (A középkori lovak hierarchiájáról, fajtáiról, színeiről és árairól) II/357
A palefridus ezen kívül mást is jelölt. Az úgy nevezett poroszkáló lovat, amely a helyes lábrend helyett, tehát a négyütemű lépés — bal mellső, jobb hátsó, jobb mellső, bal hátsó láb sorrendje — helyett egyszerre mozog bal mellső és bal hátsó lábaival. A kétütemű hintázó ritmusnak köszönhetően az ilyen lovak sokkal kényelmesebbek a lovas számára ügetéskor is, ezért néha „ügető ló"-nak is nevezik őket (a poroszkákból fejlődött ki némely jelentős ügető fajta). Egy bírósági oklevélben például bizonyos Küküllő megyei nemes ügyében jártak el, akitől elloptak „egy palifridust, népies nevén poroszkát, 100 forint értékben, és két malomkövet, négy forint értékben".2 5 A poroszkák iránti szeretet kitartott az egész középkor folyamán egészen a 16. század végéig, amikor azonban kezdtek eltűnni a forrásokból. A 18. században az európai hadseregekben a poroszkálást már „nem megfelelő "-nek tartották, és ez így is maradt a mai napig. A poroszkák viszont megtalálták helyüket Amerikában, ahol a divatos és közkedvelt fajták közé tartoznak {paso fino, paso peruano stb.). A palefridus szó valószínűleg a gradarius szinonimája volt, ez utóbbi kifejezésjelölte azt a lófajtát, amelyről Erdélyből való kivitelének tiltásával kapcsolatban már szóltunk. A gradarius a 15. század második felében és 16. század elején jelenik meg, amikor eltűnik a palefridus. Például Zsigmond herceg vagy Lajos király számadáskönyvei a 16. század elejéről egyszer sem említenekpalefridust, csak gradariust. Minden kétséget kizáróan ugyanarról a fajtáról van szó: a könnyű, de annál gyorsabb lovaglásra használt lóról. Valószínűleg poroszkákról van szó itt is.2 6 A gradariust néha harcra is használták. Thuróczi János megemlíti krónikájában a Hunyadi János által vezetett magyar sereg harcának leírásakor 1442 márciusában. A Hunyadi és Lépes György püspök vezette magyarokat egy Szentimre nevű falunál (Gyulafehérvár mellett), a nyílt mezőn váratlanul megtámadta a török túlerő. A magyarok menekülőre fogták, mivel a nyílt térségben nem volt esélyük az ellenállásra. A püspök gyors vágtával menekült gradariuskn, de egy patak átugrásakor leesett és szörnyet halt. A szerencsétlen püspök emlékét hosszú évekig egy kőkereszt őrizte, amelyet a köznyelv Lépes-keresztnek nevezett.2 7 Nehéz megmondani, hogy Lépes György azért választotta a gradariust, mert ez felelt meg papi méltóságának, vagy a csata jellege miatt, ahol egyértelműen előnyösebbek voltak a gyorsabb lovak. Lehetséges, hogy a gradarius nagyjából megfelelt az említett francia coursiernek, a „futó ló"-nak, amelyet szintén használtak harcra is. Az ilyen fajta ló — a coursier — ugyanis teljesen hiányzik a magyar forrásokból. Ezzel szemben Bertrandon de la Brocquiére burgundi lovag megemlíti, hogy Magyarországon 25 ZsO Y 2344. sz. 26 Lexicon latinitatis medii aevi Hungáriáé I-V Bp. 1987-1999. (a továbbiakban: LL) a „gradarius" szót úgy fordítja, mint olyan lovat, „qui molli gradu sine succusatura incendit" ('amely kényelmes, rázkódás nélküli léptekkel jár'). 27 Ubi et pretactus Albensis episcopus in celeri cursu sui gradarii, dum fugiens suo gradario trans decursum cuiusdam rivuli sal tante in terram decidisset, decollatus est - Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum I. Textus. Ediderunt Elisabeth Galántai et Julius Kristó. Bp. 1985. 245. -Szentimre falu ma: Sintimbru (Románia), 1. uo. II/2. Commentarii. Ab anno 1301 usque ad annum 1487. Composuit Elemér Mályusz adiuvante Julio Kristó. Bp. 1988. 323.
