Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Maruzsa Zoltán: A Rapacki-terv osztrák és magyar diplomáciai források alapján I/161
Washingtonba, melyben a Rapacki-terv mellett foglalt állást, és kérte a nyugati hatalmakat, hogy a háborús feszültség csökkentése érdekében járuljanak hozzá egy több mint 100 milliós lakosságú atomfegyvermentes övezet létrehozásához. 1958. január 8-án újabb szovjet jegyzék következett, melyben Moszkva egy csúcstalálkozó összehívását javasolta a fennálló kérdések — például a Rapackiterv — tisztázása érdekében. Ezt követően a Rapacki-terv csaknem 8 esztendőn át szerepelt a nemzetközi politika terítékén és további három szövegváltozatban (1958, 1962, 1964) jelent meg. Tanulmányom célja a Rapacki-terv létrejöttének, tartalmának és nemzetközi környezetének átfogó elemzése. A kutatás újszerűségét az adja, hogy a tanulmány a témával foglalkozó és fellelhető nemzetközi szakirodalom mellett az osztrák és a magyar diplomáciai testületek által a témában készített jelentések elemzésére vállalkozott, így széles körű betekintést nyújt a korszak diplomáciai légkörébe és a Rapacki-terwel kapcsolatban napvilágot látott kortárs diplomáciai forrásokba. A Rapacki-terv megjelenésének előzményei Természetesen nem a Rapacki-terv meghirdetése volt az első olyan diplomáciai esemény, melynek hivatalosan megfogalmazott célja az atomháborús feszültség csökkentése volt. A szovjet diplomácia már a második világháború végén javasolta az atomfegyverek betiltását, erre azonban az atommonopólium birtokában lévő amerikai diplomácia nyilvánvaló fegyverkezési előnyének tudatában nem volt hajlandó.3 Miután a szovjetek is kifejlesztették saját atomfegyvereiket (1949), mindkét szuperhatalom azon térségekbe igyekezett koncentrálni az akkor még — megfelelő hordozóeszközök hiányában — csak korlátozott stratégiai mélységben bevethető nukleáris erőit, ahol a legkomolyabb potenciális háborús veszély állt fent: így kerültek például a Németországi Szövetségi Köztársaságban (NSZK) állomásozó amerikai csapatokhoz 1954-ben atomtöltetekkel is felszerelt egységek.4 Ekkorra már az Egyesült Királyság is rendelkezett atomfegyverrel (1952), a szuperhatalmak pedig kifejlesztették a hidrogénbombát. A koreai háború végső szakaszában amerikai részről fel is merült az atomfegyverek bevetésének lehetősége, igaz, a hasonló tartalmú szovjet fenyegetésre sem kellett sokáig várni: a szuezi válság során a Szovjetunió is többek között az atomcsapás kilátásba helyezésével bírta jobb belátásra a résztvevőket. Az általános fegyverkezés és a háborús feszültség közepette az USA és a Szovjetunió is szerette volna javítani stratégiai helyzetét: az 1950-es évek elején az USA katonai bázisainak bővítésével, az NSZK és Japán újrafelfegyverzésével és a NATO mellett további regionális védelmi szövetségek (ANZUS, CENTO) létrehozásával igyekezett gyűrűbe zárni Moszkvát és a szovjet zóna országait, a Szovjetunió pedig katonai erejének nagyarányú fejlesztése és szövetségi rendszerének (Varsói Szerződés) kiépítése mellett semleges zónák létrehozásával igyeke-3 Nem véletlenül: a hagyományos haderők tekintetében a Szovjetunió rendelkezett fölénnyel különösen Európában. Ebből a szempontból vizsgálva a szovjet ajánlatot nyilvánvaló annak komolytalansága. 4 Laboor, E.\ Der Rapacki-Plan i. m. 7.
